Az érzelmekre épít

2023.09.23. 18:00

Filmkritika: Előző életek

Számos rendező a saját élményeire hagyatkozva készíti el első nagyjátékfilmjét, ez alól pedig Celine Song sem kivétel. Arra mindenképp jó eme módszer, hogy személyes, intim darabokat eredményez, az önkifejezés pedig sokkal bensőségesebben jön át, mintha teljesen a fikcióra hagyatkozna az alkotó. Az Előző életek a Sundance fesztiválon már szerzett magának egy rakás rajongót, illetve a jövő évi Oscaron is esélyes lehet több kategóriában.

Péter Zsombor

Greta Lee és Teo Yoo

Forrás: Jelenet a filmből

Nora (Greta Lee) fiatalkorában immigrál a családjával Szöulból Torontóba, maga mögött hagyva mindent, többek közt barátját, Hae Sungot (Teo Yoo). Eltelik 12 év és a fiú online felkeresi a lányt, felidézik a régi emlékeket, nagyokat beszélgetnek, majd a távolság miatt újfent elválnak útjaik. Az idő pereg, mindenki éli a saját életét, Hae Sung pedig úgy dönt, meglátogatja a már New Yorkban élő, férjes asszony Norát.

Tisztán látszik Song művén, hogy a valóságon alapul és nem csak azért, mert főhőse és ő is színdarabokat ír, vagy mindketten 12 évesen költöztek Kanadába. Sokkal inkább a rendező stílusán érződik, mennyire személyes történettel állunk szemben. Az Előző életek a sorsszerűségről és az ebből fakadó következményekről szól. Létezik egy koreai kifejezés, az „In-yun”. Gondviselést, sorsot jelent, melyhez kapcsolódik egy gondolatmenet. A buddhizmusból fakadó szó a vonzódás egy formája, amit két olyan személy érez, akinek egy korábbi életben volt dolga egymással. Összeért a kezük, egymás mellett ültek valahol és így tovább. A hiedelem szerint 8000 ilyen réteg, azaz ugyanennyi korábbi életbeli találkozás kell ahhoz, hogy egy pár összeházasodjon. Nora szerint viszont ez csak egy jó szöveg, ha el akarunk csábítani valakit. Song ügyesen ad hitelt mindkét felvetésnek, és úgy tűnhet, hogy valami kozmikus, mindent elsöprő szerelmi történetnek leszünk tanúi, mégis képes két lábban a földön maradni, megtartva a cselekmény hétköznapiságát. Olyannyira, hogy a filmnek esze ágában sincs sietni sehova. Visszafogott, már-már minimalista, a fókusz sosem kerül le arról, hogy a szereplők az érzelmeikről beszélnek. Ugyanakkor nincsenek hatalmas balhék, konfliktusok, felesleges drámázás csak azért, hogy erősebb legyen a hatás. Még a Nora és Hae Sung közti kapcsolatot is nehéz szavakkal leírni. Talán erre találták ki a lelki társ közhelyet, de kár lenne ennyire degradálni és megfoghatóvá tenni azt, ami köztük van. Soha nem alakult ki testiség, még csókról sem beszélhetünk, ám egy-egy tekintet elég, hogy lássuk azt a képzeletbeli kapcsot, mely időről időre összehozza őket. Az időbeli ugrálásoknál kicsit talán lehet érezni, hogy nem mindig a legjobb arányban használják őket, szívesen maradtam volna tovább a korábbi életszakaszoknál, mégis érthető, hogy Song miért így mesél. Ha nagyobb teret engedne a múltnak, pont a sorsszerűség milyensége veszne el. Az Előző életek persze ennél jóval mélyebbre hatol, és olyan bárki számára azonosulható témákról is beszél, mint az elvágyódás, a maradás dilemmája, a továbblépés feldolgozása, vagy a döntéseinkkel járó következmények súlya. Minden adott ahhoz, hogy elkapjon az élmény, mégsem éreztem érzelmileg bevonva magam. Aztán érkezett az utolsó bő fél óra. Amikor Nora és a férje az ágyban beszélget, végre megindul valami. Szívbemarkoló, érdekes eszmecsere, ahol a harmadik személy lép előre és meg akarja fejteni a sztorit. Teljes mértékben együtt lehet vele érezni, sőt a kiakadása sem lenne alaptalan, de szó nincs erről. Az ehhez hasonló történetekben az ember akaratlanul is választ valakit, akinek drukkol, jelen esetben azonban mindhárom szereplő felé kialakul az empátia. Az ezt követő éttermi jelenet, majd az epilógus nemkülönben betalál és amikor azt hihetnénk, hogy ennyi, azon kapjuk magunkat, hogy eltörik a mécses.

Az Előző életek csendes, elsősorban hangulatfilm. A sorsszerűség mellett a mi lett volna, ha kérdéskört feszegeti és dialógusai sokkal rétegeltebbek és mélyebbek, mint azt elsőre felfedeznénk. Song bravúrosan vezeti a színészeit, a statikus képeket meg tudja tölteni élettel, miközben végig körbelengi egyfajta melankólia az összképet. A mai, ingerorientált világban nagyon jólesnek az ilyen alkotások, melyek nem felejtették el, mennyi mindent lehet mesélni egy tekintettel, nem félnek lassítani kicsit és a millió impulzus helyett az érzelmekre építenek, hatnak, mert végtére is ezek tesznek minket emberré.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!