Rózsaszín énkeresés

Barbie (Margot Robbie) a tökéletes Barbielandben él barátaival és minden napja ugyanolyan hibátlan. Egyszer azonban furcsa gondolatai támadnak melyek nem illenek az idillbe. El kell utaznia a valóságba, hogy ezt helyretegye, az út során pedig társa is lesz, Ken (Ryan Gosling) személyében.

Ahogy az egyik szlogen is sejteti, Barbie a „minden”. Azzá válhat amivé csak akar és a világ a lábai előtt hever. Ez a jelenség igaz a filmre is, talán pont ezért érdekel annyi embert, mert az alapanyagból bármit ki lehet hozni az egzisztencialista drámától kezdve a színes-szagos vígjátékig, netán ezeket vegyítve. Gerwig tehetséges rendező és írónak sem utolsó, pláne, hogy jelen esetben élettársa, a szintén kiváló filmes Noah Baumbach társíróként működött közre a forgatókönyvben. A kreatív multitalentumokból álló stáb tehát adott, lássuk mi sült ki ebből a rózsaszín álomból. A tempó egészen pörgős, villámgyorsan lezavarják az alapokat a tökéletes hétköznapokkal, miközben a karakterekről kapunk egy alapképet. Érkezik a krízis és jön a válasz az első kérdésre: miként tud működni ez a koncepció a való világra átültetve. Szerencsére remekül, ám a valóság sem feltétlenül a klasszikus formában jelenik meg, inkább egy elnagyolt változata, gondolok itt főleg a babát gyártó Mattel cég ábrázolására. Barbie és Ken rácsodálkoznak a világ dolgaira, mindkettejükben teljesen más tapasztalatok, érzések fogalmazódnak meg. Ebből adódnak a bonyodalmak, a lehető legjobb értelemben. A meglepetéseknek nincs vége, ettől kezdve új irányt vesz a film. Hőseink más problémával szembesülnek, eközben úgy mélyítik a jellemüket, hogy észre sem vesszük. Barbie lamentálása fokozatosan alakul át, ahogy a sztereotipikus cicababát szembesítik a realitással, Ken pedig egy olyan motivációt kap, mellyel szinte bárki tud azonosulni. Itt mutatkozik meg Gerwig és Baumbach írói zsenije, mert aktuális, cseppet sem könnyed témákat emelnek be, közben pazarul lavíroznak a humorbombák közt. A poénok képesek fárasztani, a legtöbb mégis betalál, legyen az önreflexív meta vicc, helyzetkomikum, vagy egy szimpla grimasz. A mű legnagyobb bravúrja mégis a két világ közti kontraszt ábrázolása. A nőuralom és a patriarchális rendszer szembeállítása, mely kényes dolgokat hozhat felszínre, pláne a mai túlérzékeny társadalomban. Játékosan, sok nevetés közt fedezzük fel mindezt, ám a Barbie nem rest rétegelt és mély lenni. Fantasztikus ahogy felcseréli a nemi szerepeket és Ken tettei kvázi lenyomatai a mai korszellemnek. Ez a bárgyúságba csomagolt intelligens tartalom szinte végig kitart, mindössze néhány zavaró tényező akadt. A valóságból behozott koraérett kislány szövegeinél olykor kilógott a lóláb, szerencsére nem vitték túlzásba a szerepeltetését. A másik egy bizonyos nagymonológ. Érthető módon a modern nők szócsöveként funkciónál, mégis didaktikusabb a kelleténél és pont a központi üzenetet ássa alá kicsit. Valós problémákat fogalmaz meg, a dühe is érthető, de masszívan általánosít, ami nem illik az addig felépített komplex, árnyaltabb gondolatisághoz. A zárás aztán újfent lép egy merészet. Barbie önkeresése gyönyörűen összefoglalja a korábban taglalt problémaköröket és olyan érzelmi húrokat pendít meg, ami hat az emberre. Nem számítottam rá, de a befejezés szívmelengető, őszinte és megható lett.

Ahogy arra kitértem, a Barbie-ból bármi kisülhetett. Gerwig és Baumbach azonban nem okoztak csalódást, egy olyan rózsaszín műanyag világot alkottak, mely egyszerre reflektál a modern kori normákra, vet fel kényes témákat és nevettet meg. Margot Robbie hibátlan casting és remekül alakít, de Ryan Gosling abszolút lopja a show-t, láthatóan lubickol Ken szerepében. Tény, hogy helyenként szájbarágósabb az indokoltnál és az elemelt stílus meg tudja feküdni egyesek gyomrát, de ezt a sztorit így kellett elmesélni. Egy színes-szagos, időnként bizarr, de magával ragadó élményként, mely nem fél sötétebb vizekre evezni. Talán még soha nem volt ennyire szórakoztató egy önkereső egzisztenciális válságot átélni, de Barbie megcsinálta.