Mission Impossible – Félig sikeres küldetés

A közelmúltban divattá vált, hogy blockbusterek két részre bontanak egy nagyobb történetet. Gondoljunk csak a Dűnére, vagy a nem is olyan rég bemutatott Halálos iramban 10-re, de a Pókember: A pókverzumon át is ezt a formulát követte. A recept hagyhat maga után némi keserű szájízt, de ha a stáb igényesen bánik az alapanyaggal, akkor az önálló élmény sem sérül. A Leszámolásnál minden adott volt, hogy ez létrejöjjön.

Ethan (Tom Cruise) és csapata új feladatot kap, miszerint meg kell találniuk egy kulcsot. Azt nem tudják mit nyit, de sokan pályáznak rá és hamar körvonalazódik, hogy a mostani fenyegetés minden eddiginél modernebb, láthatatlan, emiatt kvázi lehetetlen elbújni előle.

A Mission: Impossible filmeknél általában valami globális politikai konfliktust kaptunk egy veszélyes terroristával az élen, akinél van egy fegyver és így tovább. Nem kell agysebésznek lenni egy ilyen sztori kiötléséhez, de sosem a történet miatt szerettük a sorozatot. Azt mindenesetre kár vitatni, hogy mindig akadt egy-egy olyan csavar, mely feldobta az összképet és a karakterek közti dinamika is hibátlanul működött. A Leszámolás sem szolgál túl sok újdonsággal, ám a veszélyforrás a mesterséges intelligenciával érdekes és aktuális. A modern, digitális világban a felvázolt koncepció abszolút valósnak, emiatt ijesztőnek hat, más kérdés, hogy mennyire sikerült kiaknázni az ebben rejlő potenciált. Sajnos nem feltétlenül a legkreatívabban, olyannyira, hogy a következmények többször megkérdőjelezhetőek és ellentmondásba ütköznek a korábban felépített érvekkel. Itt pedig meg is érkeztünk a mű legnagyobb gyengeségéhez, ami a forgatókönyv. Lehet az első rész titulusra fogni a hibákat, de a rengeteg megválaszolatlan kérdés csak az érem egyik oldala. A magyarázó dialógusok olykor rettentően didaktikusak, ugyanakkor számos helyen érződik felszínesnek egy-egy ok-okozati összefüggés. Az aktuális gonosz és az Entitás névre hallgató mesterséges intelligencia „kapcsolata” légből kapottnak hat, melyre újfent lehet jönni azzal, hogy a folytatásban megmagyarázzák, de nem lehet mindent erre alapozni egy ekkora címnél. Szintén írói blama, hogy sokszor tétjét veszti egy feszült jelenet, mert előre látszik, hogy az utolsó pillanatban érkezik a segítség. Lehet ezt jól csinálni, ahogy a korábbi felvonásokban, de itt a kelleténél többször lógott ki a lóláb. Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a Leszámolás csúnyán félrement, de szó nincs róla. Az akciók ugyanis bőven kompenzálnak változatosságukkal, intenzitásukkal. A nyitány feszültsége, a római üldözés feszessége és a csúcspontnak számító végső vonatos kaland mind emlékezetesek, látványosak. Szintén meglepett, hogy az indokolatlanul hosszúnak tűnő 163 perces játékidő nem érződik unalmasnak, folyamatosan történik valami és a cselekmény képes lekötni a nézőt. Ezen is látszik, hogy McQuarrie tehetsége elsősorban a rendezésben mutatkozik meg, mintsem az írásban.

Tom Cruise-t lehet szeretni, vagy utálni, de tény, hogy le a kalappal előtte. A 60-at átlépve is egy méregdrága játszótérnek használja ezeket a filmeket, ahol életveszélyes mutatványokat hajt végre, mi pedig ezért nem lehetünk elég hálásak. Láthatóan lubickol az adrenalin pumpáló kihívásban, a nézők pedig örömmel tartanak vele egy újabb kalandra. Tény, hogy a Leszámolás első része sok sebből vérzik, nem olyan kiforrott és kevésbé komplex, mint a Fantom protokoll óta megjelent darabok, de akciófilmként így is izgalmas, látványos és szórakoztató élmény. A nyári moziszezonban mindenképp megér egy megtekintést, a kérdés, hogy mennyire fog koherens képet alkotni a jövőre érkező folytatással.