Bocskort hordtak aratáskor

- A bocskor szintén egy olyan viseleti darab, ami a Dél-Dunántúlon megérte a 20. század közepét - mesélte. - Igaz, akkor már csak rétben, aratásban hordták, mert szükség volt rá a szúrós tarlón való járáshoz, a cipőjüket kímélték. A somogyi Berzencén 1953-ban még bocskorban aratott egy néni, sőt, 1954-ben is abban aratott volna, de a Kerecsényi Edit, a kanizsai múzeum néprajzkutatója behozta a múzeumba a lábbelijét. Egyébként a készítőt is ismerjük: Szabrits János bocskoros Berzencén 1925 körül. Bocskort eredetileg a bocskorosok készítettek, de később a susztereknél is lehetett venni. Berzencén például az 1950-es években a Varga suszter még készített bocskort rendelésre.

Hozzátette: a parasztember, ha az időjárás engedte, mezítláb járt. Az első világháborúban még hordtak bocskort télen a berzenceiek, amíg meg nem jött a hó. Aztán kiszorult a mindennapi használatból, és már csak rétben, aratásban hordták. A Néprajzi Lexikon leírása szerint a bocskor egyetlen darabból szabott talpú és felső részű, saroktalan lábbeli, amely a talpat, a talp széleit és a lábujjakat védi. 

- A Dunántúl déli részében használt „fedeles bocskor” két részből készült, és eleje egészen zárt - folytatta. - Az aratók készítették maguknak csizmaszárból is, mert a könnyű viselet jó védelmet nyújtott a tarló szúrása ellen. A 19. század derekától viselete háttérbe szorult, és mint legolcsóbb lábbeli, a szegénység jelképe lett, illetve bizonyos munkaalkalmakra, így például az aratásra szorítkozott. Csurgó környékén sokáig, talán itt a legtovább megmaradt ez az ősi lábbeli. Az 1920-30-as években még általánosan hordták, a gyerekek bocskorban mentek iskolába, de templomba már a drágább cipőt vették fel. A néprajzi raktár adatai alapján a berzencei és a csurgói vásárban lehetett kapni legtovább.