A Qjúb, a kocka kibontása című koncertszínházi produkció telt ház előtt ment a Keresztury VMK-ban

Ez jut eszébe a krónikásnak, aki a zsúfolt nézőtéren ülve először a Platon Karataev duó éterien tiszta zenéjét hallgatja, majd szinte erőszakos hangerőn Vecsei H. Miklós és társai éneklését, prózai megszólalásait. 
Nem csodálkozik, hogy a vidéken értéket közvetítő népművelők, műsorszervezők, kultúrházak munkatársai kicsit félve kötnek le egy-egy ilyen előadást, hiszen előre tudják, a befogadás finoman fogalmazva is munkás lesz, igényli, hogy a közönség félretegye a színházzal, koncerttel kapcsolatos elvárásait, de még a tapasztalatait is. 
A Qjúb (kocka angolból fonetikusan használva), a kocka kibontása című performansz, melyet néhány napja láthattunk, hallhattunk a zalaegerszegi Keresztury Dezső VMK-ban, nemcsak a geometriai idomot, de vélhetően bennünket is ki akart bontani saját skatulyánkból. Persze ez nem elvárás, nem véletlenül fut a kezdéskor végig a háttérvásznon a figyelmeztető betűsor, ne keressünk történetet, hagyjuk az érzéseinket lábra kelni.

Arról van szó, hogy a Vígszínháztól mostanra megvált, könyvsorozatot és tinédzsereknek színi tanodát is indító színművész, Vecsei H. Miklós szerencsénkre nagyon sok Pilinszky Jánost és Csoóri Sándort olvasott. A két XX. századi költő-nagyágyú szövegeiből áll össze a verbálisan elmondható, azaz, ami a kibontva keresztté váló „kockáról” érvényesen lepárolt közlendő lehet. A vers és esszékivonatok - talán túl nagy szavakkal élve - az emberi útkeresés járatlan ösvényét jelölik ki. Ön- és világismeret, ön- és értelemkeresés, transzcendencia kicsiben és nagyban. Méghozzá úgy, hogy látszólag koncerten ülünk, és Vecsei H. Mikós mellett Hegedűs Borit, Mihalik Ábelt, Frimmel Jakabot (zalaegerszegi vonatkozás),  Paczári Viktort, Ratkóczi Hubát hallgatjuk. Hozzá a saját gondolataink dobolnak a halántékunk mögött. Nem mondom, hogy a szövegek könnyen adják magukat, ok lehet a hangerő miatti érthetőségi terjedelem, az elvontság, a szerkesztés magasra tett léce, vagy az, hogy mégsem érkeztünk meg kellő nyitottsággal. 

De hogy erősen hat, az biztos. A hatás egyik felelőse pedig a zenén és az előadókon kívül Koltay Szonja Dorottya, aki színlap szerint a Kiégő Izzók csapatának élő, vetített díszletét, installációját tervezte, készítette. A hát- és oldalfalakon képek, grafikák, rajzok, filmkockák, fotók vibrálnak, felidézve néhány ismert képzőművészeti vagy filmes toposzt, de a kulturáltsági szint megugrása nélkül is mutatósan mélyre megy a vizuális tobzódás. Fényesők, színek társulnak. Vörösek, zöldek, feketék, tompák, élénkek, miközben a színpadi népség arcát szándékoltan alig látjuk. Inkább az a cél, hogy finom ritmus szerint pattanásig feszüljön, aztán kiernyedjen az keltett élmény. Megejtő, ahogy saját maguknak is zenélnek, beszélnek. 
Nem lenne méltányos, ha a társfellépő Platon Karataev duót nem dicsérnénk. Tolsztojtól vették a nevüket, és tényleg háborúban és békében állnak helyt.
A VMK nagytermében telt ház volt ezen az estén. Igényt mutatott az a szép létszám.