Kutatásalapú alkotómunka az MMA ösztöndíjával – A képzőművészet szerepe a „csinált városok” azonosságtudatában

Bizonyára emlékeznek, a zalaegerszegi alkotó kisebb elismerések után néhány éve elnyerte a Római Magyar Akadémia ösztöndíját, amelynek eredményeiből 2018-ban önálló tárlatot rendeztek Zalaegerszegen. Tavaly a Visegrádi Alap Művészeti ösztöndíjával vett részt egy három hónapos krakkói tanul­mányúton. A mostani sikerek pedig lehetővé teszik, hogy a grafikai tervezőmunkák mellett három évig még inkább a képzőművészetre fókuszálhasson. 
– A program előírja négyhavonta a szekcióülést, akkor prezentálja minden ösztöndíjas az addig elért eredményeket, miközben megvitatjuk az aktuá­lis kérdéseket. A szeptemberi díjátadó ünnepség után volt az első ilyen találkozó, amin tizennégyen vettünk részt Magyarországról és a Kárpát-medencéből – tájékoztatta lapunkat Tóth Norbert. – A pályázat benyújtásakor elfogadott munkatervhez tartani kell magunkat, de természetesen azért van némi mozgásterünk. Én például szerettem volna elmenni Enerhodarba, ami Ukrajnában található, a zaporizzsjai atomerőmű közelében. 
– Miért éppen oda? 
– A mostani projektem azzal foglalkozik, hogy a képzőművészetben megjelenik-e – és ha igen, hogyan – a szociológiában egyébként létező kifejezés, a csinált városok fogalma, és az ilyen helyeken élő emberek identitásváltása. Merthogy sok ember különféle helyekről összetelepül valahova, és szépen lassan kialakul a közösségi tudatuk, a hovatartozás érzése, aminek az egyik fundamentuma a hely, ahol élnek. Az érdekel, hogy hogyan lehet ezt a jelenséget a képzőművész eszközeivel, műalkotásokban feldolgozni, bemutatni. Enerhodar városa is ilyen hely, érthető okokból viszont most oda nem mehetek. Terveim szerint hazai és kelet-közép-európai városokat fogok meglátogatni és tanulmányozni, például Lengyelországban és a volt jugoszláv államokban. Ezenkívül német és angol településeket is kiválasztottam. Városvezetőkkel, döntéshozókkal, építészekkel, szociológusokkal, művészetszociológusokkal és helyi művészekkel fogok találkozni. Reményeim szerint köztük Szirmai Viktóriá­val is, aki éppen a csinált városokkal, szebben mondva az új városokkal foglalkozik szociológusként. 
– Mit vár ettől a hosszúnak és szerteágazónak ígérkező munkától, művészeti ösztöndíjtól? 
– Nagyjából tíz éve alakult ki az a munkamódszerem, hogy kutatással kezdem egy-egy téma feldolgozását, majd műtárgyakká, sorozatokká formálom az élményeket, a megszerzett információkat, benyomásokat. Úgy gondolom, hogy a műalkotások mindig kijelentő mondatok, amiket utánajárással, tudományos eszközökkel tudok hitelessé tenni. Fontos számomra, hogy mindig legyen valamilyen interdiszciplináris ismeret a műtárgyakkal való megnyilatkozásaim mögött. Történész a másik végzettségem, ez is meghatározza az érdeklődési körömet, és felvértezett olyan módszertani ismeretekkel, amelyek segítenek a kutatómunkában. A mostani projekt eredményeként biztosan születnek dokumentációk, publikációk, videók, tanulmányok, és remélhetőleg pár fő mű is. Sokatmondó, ahogy egy város a saját múltjával bánik, ez most például nagyon aktuális, érdekes és tanulságos Zalaegerszegen is. De izgalmas megközelítést adhat William Kentridge római fríze is, ami az olasz főváros történetének nemcsak a szép, hanem a kevésbé dicső dolgait is bemutatja. Őszinte, igaz, de nem primitív vagy bántó. Az tehát a kérdés, hogy az ilyenfajta teljes igazság hogyan tud a nagyközönség számára készülő műtárgyban megjelenni. Ebben talán a humor segíthet. Szerintem egy csinált városnak az igazi különlegessége, identitásának lényege pont ebben a fajta múltban rejlik. Ez egy adottság, ami ellen felesleges küzdeni. Éppen erre a különlegességre lehet sok mindent építeni. 
– Mik is azok a csinált városok? 
– Olyan települések, amelyek valamilyen oknál fogva nem organikus fejlődés nyomán, hanem mesterségesen jönnek létre, legtöbbször munkásvárosok. Ilyen értelemben például Zalaegerszeg nem csinált város. Hosszú múltja van, ám a szocia­lizmus idején az iparosításnak köszönhetően sokan, az eredeti lakossághoz képest kétszer annyian települtek be az addig inkább mezővárosi vagy polgári életet élő településre. Kérdés, hogy ez miként hat – mind a mai napig – például a kulturális életre. A jelenleg is tapasztalható jelenségeknek ez az egyik oka. 
– A képzőművészet miként kapcsolódik a projekthez? 
– Nincs meghatározva, hogy három év múlva tíz szobrot, nyolc festményt vagy húsz videót kell készítenem. A kutatómunka során minél több ötletet gyűjtök, vázlatolok, dokumentálok. Aztán a csomópontoknál, a fontosabb témáknál, menet közben fog kialakulni, hogyan tud vizualizálódni, milyen formában kel életre. Ilyen téren tehát elég nagy a szabadságom, de a lényeg, hogy ez egy művészeti ösztöndíj, a végére műalkotásokat kell létrehoznom. A római ösztöndíj hasonlóan valósult meg, a vállalt téma egy részét tartottam, a többi pedig az ösztöndíj alatt alakult ki. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen azt csinálom, amit szeretek, és ebben segít ez az ösztöndíj. Az utóbbi években megtanultam, miként kell művészeti pályázatokat írni, mondhatjuk, tudom már, mit érdemes belevenni. A fiatalokat pedig arra biztatom: minél több rezidensprogramon vegyenek részt, és gyűjtsenek annyi tapasztalatot, amennyit csak lehet.