A Duna tálcán kínálta prizmáját

2021.02.14. 11:30

Beszélgetés Szálinger Balázs költő-íróval az Al-dunai álom című kötete apropóján

A József Attila-díjas szerző 2020 derekán jelentette meg a Magvető Kiadónál a prózai- lírai-útirajz, azaz lehet, hogy műfajt teremtő Al-dunai álom című kötetét. Szálinger Balázs és akkor várandós felesége 2018 tavaszán egy hónapot töltött a Duna ezen szakaszán, Orsova mellett, Románia és Szerbia határán.

Arany Horváth zsuzsa

Számos kritika, számos olvasó igazolta, széles körben lett kedvelt olvasmány.

– Milyen visszaigazoló hatások mentek mélyebbre, érintettek meg jobban a szokásosakhoz képest?

– Nyilván a járványhelyzet miatt, de akik jeleztek, szinte mind azt írták nekem, ebben a bezártságban olyan volt olvasni a könyvet, mintha maguk is utaztak volna. A legmélyebben egy Orsován született néni jelentkezése hatott rám, ő azt mondta, vár, hogy a szőnyegén megmutasson egy igazi hajózási térképet még a régi meder idejéből. Nyolcvanéves, így majd csak a járvány után merem megkeresni.

– Én elsőre ismeretterjesztő műként olvastam, amíg haladtam a szövegben, követtem az elektronikus térképen a helyszíneket, úgy földrajzilag, mint történelmileg.

De nem (csak) ebben van az értéke: magyar történelem szelete, személyes és utazási napló, közben versek szakaszolják az utazást. Trianon-évforduló-közeli keletkezési idő (2018–2020), enciklopédikus igények húzódnak benne. Ez volt a terv, vagy menet közben alakult? Hogyan húzott be a hely, és a genius loci?

– Eredetileg saját használatra szánt napló volt, kézzel írtam! Begépeltem, aztán gondoltam egyet, és elküldtem a kiadónak. Miután ők azt mondták, jó anyag, kezdtem el a kutatómunka későbbi részét. Az út előtt is olvastam rengeteg dolgot a vidékről, de úgy, hogy már láttam is, máris máshogy tudtam keresni. Olyan volt, mint egy második utazás.

– Maradnék a Trianon-vonalon. Ez a térség kevéssé van jelen a Nagy-Magyarország-­mítoszban, Bácska-Bánát eltörpül a Felvidékhez, Erdélyhez, Vajdasághoz mint veszteséghez képest. Rá akartad tenni újra a térképre?

– Ha nem is így fogalmaznám meg, azért tény: furcsállom, hogy mintha az a vidék senkinek se kellene igazán, ezért méltó összegyűjtött irodalma sincs. Valahogy mélységében nem tudta belakni egyetlen nép se. Pedig törökök, románok, szerbek, magyarok, németek, zsidók, csehek… sok mindenki él és megfordult arrafelé. Olyan, mintha maga a történelem lakta volna be: egymáson vibrál egy római múlt, egy kommunista közelmúlt, egy török időszak, egy magyar időszak, és néha feleselgetnek egymásnak. Az ember csak kapkodja a fejét.

– A gyerek, aki magyar mondákat meg Jókait olvas Zala mélyén, egyszer csak megnézheti saját szemével a mitikus gyerekkori olvasmány­élmények színhelyeit. Milyen volt? Fölément-e a titkos vágyaknak?

– Nem ment se fölé, se alá, egyszerűen csak valóságos lett, megmutatkozott a maga egyszerre elárasztott-tönkretett, egyszerre háboríthatatlan valójában.

– Óriási kutatómunka szegélyezi a kötetet. Orsova, Galambóc, Szörény, Szendrő, Székelykeve neve zenél a laikusoknak is, de például Ada Kaleh szigete még azoknak se, aki kötik Az aranyemberhez az erőmű miatt elsüllyesztett szigetet. Aztán ott van a sziklába vésett, áthelyezett, pont 2018-ban újraavatott, a folyamszabályozást ünneplő Széchenyi-emléktábla. Az írott források közül mi okozott különös szellemi izgalmat?

– Van egy-egy önálló, vékonyka kötet, de jórészt cikkek, tanulmányok világát kellett átlátni, miután átfogó kötetet nem nagyon írtak magyar nyelven a vidékről. Egyik írás hozta a másikat, és mentem beljebb és beljebb, közben pedig én is néztem a Google-­on a mai világot. Másrészt bár hatalmas a Duna-irodalom, ezekkel óvatosan bántam. Egy búcsúszentlászlói humorista barátom kölcsönadta az útra Magris Duna-könyvét, de nem mertem elolvasni. Féltem, hogy zseniális, és akkor majd olyat akarok írni, mint az.

– Szimpatikus tudástágítás a kötetvégi irodalmi lista. Miért tartottad fontosnak?

– Mert simán lehet, hogy magyar nyelven ez a legutolsó nyomtatott mű erről a vidékről, hát akkor legyen már meg egy helyen a legtöbb forrás. Sajnos azóta is találok érdekességeket, amelyeket illett volna beleírni. Például Rudolf trónörökösnek is volt egy dunai naplója, alig pár hete küldte el egy OSZK-ban dolgozó ismerősöm…

– Tudástágítás, a természettel való kapcsolat lejelzése (madarak, halak, évszakok, napi időjárás) vagy a vízközelség kötelezett, netán inkább a naplóírás természetéből fakadtak ezek a leírások?

– Jaj nem, egy jó ideje kifejezetten beengedem magamba a természetet, sokkal inkább, mint korábban. És hát nemcsak magamba, de belőlem jut a versekbe, és jut arra is, hogy mire érdemes figyelni a világból. Márpedig a világból a természet egyszerre az egyik legsokkolóbb és legmegnyugtatóbb dolog.

– Új terepnek tűnik a gasztronómia. Ennek is van szimbolikus tartalma? A gasztronómia is történelem, ahogy Cserna-Szabó András író mondja?

– Ott szimbolikus tartalmat nyert, ráadásul nagyon érdekes, ahogy abban, amit eszünk, megmutatkozik a történelmünk és a népek egymás mellett élése. A román vendéglátóinkkal úgy intéztük, hogy egyik este ők főznek valami specialitást, másnap meg mi. Az is lehet, hogy a zalai dödölle még sose készült az Al-Dunán. Hát most ez is megtörtént.

– A Nagy Kazán-szorosról mondod: csupán 160 méter széles, de 100 méter mély a víz, 1970-ben 3 millió köbméter beton ment bele, 33 méterrel magasabb lett a vízszint, eltűnt egy város, több falu és egy sziget. A szoros sorsa lehet-e jelkép?

– Csak annak van értelme, ha az ember az adott tájat összeolvassa más értelmezési mezőkkel. A Dunának a szorosokon való áttörését, majd alföldre érkezését és megnyugvását nem is tudtam máshogy látni, mint a saját életemnek valami tájbeli megjelenését. Az ember eleve hajlamos erre, na majd pont egy költő nem érzi szimbolikusnak, hogy ilyen helyen vártuk a gyereket…

– Az egész Duna végigjárása? Eredet és vég? A Duna mint szimbólum? Túl azon, mint amivel már rendelkezik? Ha igen, hova tennéd a hangsúlyokat?

Költő indusztriális környezetben: a Vaskapu határátkelőjénél a szerb oldalon „partra vetett” hatalmas turbinalapátok. Versbe szedve így szól az élmény: „A Vaskapu-erőmű fáradt lapátjai vannak / Oda kihúzva a szerb oldalon, / Kiterítve és otthagyva, a tűző napon.” (A kötet 187. oldalán olvasható.) Fotó: Szálinger-Oszlánczi Zsófia

– Talán éppen pont ezt válaszolom meg…?

– Egyszerűen összeértek a dolgok, ami a történetfilozófiai közlésvágyat illeti, vagy bárhol lettél volna, ide lyukadsz ki? Másképp fogalmazva, a térségi történet eleve a tágabb értelmezés ürügye volt?

– Igen, ez meg a másik irány: a saját magánéleti szintem mellett a Duna egyszerre lehet egy távlatosabb, nagyobb dolog kifejezője. Történelem, népek, Isten… Talán nem véletlen, hogy ekkora irodalma van a folyónak, tálcán kínálja magát mint prizmát, amelyen keresztül sok minden áttörhet.

– Nincs olvasó, aki letéve a könyvet ne érezné, oda kell menni. Ez is cél volt? A kultúrsznobok szeretnek irodalmi, történelmi vonatkozású turistautakat bonyolítani. Vállalod a felbujtó szerepét?

– Vállalom, és megtisztelő volna, ha bárki a könyvem hatására menne oda. Sajnos a járványhelyzet most nem segít, de több ismerős jelezte, amint lehet, megnézi a Vaskapu környékét. Amikor Esterházy Hahn-Hahn grófnőjét olvastam, én is a Google utcaképein követtem, hol járt a szerző, és elég inspiratív volt így, szinte azonnal mentem volna megnézni a forrásvidéket.

– Nagybányán is éltél egy hónapot múlt ősszel, színházi munka kapcsán, de első világháború idején játszódó dráma színhelyéül választod. Hogy áll a projekt?

– Még nem álltam neki, sajnos most egyszerű technikai okok miatt nem nagyon tudok dolgozni. Csak az elolvasandó könyvek gyűlnek hozzá.

– Mítoszok nyomába eredsz, amikor csak teheted. Húszévesen Ady lábnyomát kerested Nagyváradon, Kolozsvár is megvolt, Erdély keresztül-kasul járva, barátok-ellenfelek koordinátarendszerben akár. Most Al-Duna, Nagybánya. Mi van még a kultúrtörténeti bakancslistán?

– Hát Keszthely! Össze se lehetne számolni, mi mindennek a mítosza.

– A Hévíz folyóirat az online térben hogyan őrzi eredetiségét? Követed-e mint egykori főszerkesztő?

– Cséby Gézáék voltak a szülőatyák, megtisztelő, hogy pár évig alakíthattam a folyóirat sorsát. Szomorú, hogy idén szünetel a Hévíz, de hát most az egész világ szünetel. Persze, tudom is, mire készülnek idén a fiúk, szorítok nekik.

– Sokszor nyilatkozod, hazaköltöztök Keszthelyre? Hogy állnak az idevágó tervek?

– Feltűnően jól. Lassan érkezem.

Nem címkézni, olvasni

Biztos, hogy többször fel kell majd lapozni. Harmincegy nap: Duna- és magyartörténelem- közel, gyermekvárás. Dödöllevacsora, éjszakai palacsinta, cujka. Sziklák, gátak, medrek, stégek, barlang. Teknős az úton, vipera a kertben. Halak, madarak, macskák. Víz alá süllyesztett város és sziget, turistahajók, vihar, napkelte. Holdtölte. Bánát, Bácska. Orsova, Szendrő, Szörényvár, Galambóc, Vidin. Széchenyi, Kossuth, Szemere, IV. Károly. Napló, utazási, lírai és magán? Vagy mégsem?

A kötet címlapja

Margócsi István irodalomtörténész szerint azért szerethető az Al-dunai álom című, versekkel ékes prózakötet, mert sajátos keveredésű mű. Egyszerre ismeretterjesztés, személyes utazási, családi krónika, miközben szenvedélyesen keresi a magyar történelem nyomait az al-dunai térségben. Attól félvén, hogy talán utoljára lehet könyvbe sűríteni azt, ami egyfelől 1918 előtt, majd 1970 előtt megesett a ma szerb és román határvonalon ballagó folyószakasz körül. Szálinger Balázs költő létére mélységi tudásanyaggal vezet bennünket oda, ahol elásták a magyar koronát. Amit, ha nem keresnek olyan bőszen az osztrákok a szabadságharc leverése után, félő, soha nem került volna elő az 1970-ben plusz harminc-negyven méter magasra duzzasztott víz alól. E vízoszlop alatt aluszsza álmát a régi, halott Orsova, valamint Ada Kaleh szigete. (Négyszáz lakos, török, osztrák, magyar fennhatóság, virágzó turizmus, Jókai Mór Senki szigete, bár ez utóbbi mégsem igaz.) Oda vezet, ahol Kossuth Lajos és IV. Károly elhagyni kényszerült az országot.

A lírainak mondott sztori valójában megejtően egyszerű: mielőtt megszületik a gyermek, még van mód arra, hogy a házaspár egy tavaszon hosszabb időt töltsön ott, ahova a leendő apa kamaszkora óta vágyik. A romantikus hangzású Vaskapuhoz, ami immár ötven éve roppant erőművet jelent. Az áramért a múlttal, teraszos házakkal, gesztenyesorral, kápolnával fizettek az itt élők: szerbek, magyarok, csehek, románok, törökök. Szálinger Balázs és felesége, Zsófi az új Orsova nyaralófalujában, Jeselnicában román pár vendégszeretetét élvezte: vacsorák alkalmával, Google-fordító révén cseréltek helyet az eszmék, emlékek. Az útleírások közé forrásidézetek és versek költöznek. Utóbbi például Ódry úrról, a hajdani hajóforgalom-irányítóról szól: „Háta mögött a MAHART-iroda, a bal / Keze alatt kereskedik, él és virágzik Orsova.”

 

Ezek is érdekelhetik