Puskint idézve a szentpétervári étteremben

A hajdani orosz főváros – az 1703-ban Nagy Péter által alapított észak Velencéje és Amszterdamja egyszerre – a kultúrsznobok Mekkája. E sorok írója közéjük tartozva igyekszik e szempont mentén is élményt szerezni… és továbbadni.

Nos, akiről most szó lesz, az Alekszandr Szergejevics Puskin (1799–1837), az orosz líra legnagyobb alakja, akit szinte mindenki ismer, de főleg azok, akik még oroszul is bemagolhatták az Anyegin néhány sorát, de legalább Tatjana levelét. Szentpétervár régóta szerepelt a manapság divatos bakancslistán, azon belül is az az órácska, amit abban a bizonyos Literatura étteremben tölthet az ember. Ha el akarja képzelni, milyen lehetett közel 200 éve ücsörögni a kirakatnagyságú ablakmélyedésben, s talán kissé ijedten nézni a Nevszkij proszpekt kora reggeli forgalmát. (A sugárút nem a Néva folyóról, hanem Alekszandr Nyevszkijről, a 13. században élt vlagyimiri nagyfejedelemről kapta a nevét.) A 18-as házszám a Mojka folyó és a sugárút sarkán található. Puskin gyakori látogatója volt az étteremnek, nem csoda, hogy azon a reggelen is betért, noha nem sejthette, hogy két nap múlva halott lesz.

Miért is?

Natalja Goncsarova hét éve volt az ünnepelt költő, Puskin felesége, négy gyermekük született, de ez egyiküket sem akadályozta némi csélcsapságban, csakhogy Puskinról 1837 elején gúnyosan úgy írtak, hogy beválasztották a felszarvazottak nemesi rendjébe. Ennek eltűrését nem engedte meg az akkori lovagi erkölcs, hiába volt tisztában a férj a gúny igazságtartalmával. A csábító nevét is tudja a krónika, egy francia kalandor miatt rontotta híres férje nimbuszát az unatkozó feleség. A párbajban szerzett sebesülés nem ölte meg azonnal, két nappal később, otthonában seblázas delíriumban hunyt el. (A véres kanapé ma is látható a 11 szobás pazar lakásban, ami ma múzeum.)

Pedig Puskin nagyon megérdemelte a hivatalos és nem hivatalos olvasói elismeréseket: a dekabrista mozgalommal való szimpatizálása miatt hat évre száműzték a művelt társaságot és közönséget biztosító Moszkvából és Szentpétervárról, I. Miklós cár oldotta fel a kényszerű emigrációt, igaz, attól fogva személyesen cenzúrázta az őstehetség lírikus írásait. Az Anyeginen túl neki köszönheti a világirodalom a Pikk dáma és a Borisz Godunov szövegkönyvét, a Rimszkij-Korszakov által megzenésített Mozart és Salieri drámát, számos mesét, mely az orosz lélekhez visz közelebb. Ifjúkori szavalósikereit pedig Rjepin festményen örökítette meg, s maga az akkori költőfejedelem Gyerzsavin avatta költővé már 14 évesen.

Mindez kavarog a látogatóban, amikor a bérelt turistabusz vezetőjét ráveszi arra, hogy a Nevszkij irdatlan délutáni forgalmában abszolút szabálytalanul odakanyarodjon a helyi járatos autóbusz megállójába, s leugorva és a II. világháborús monumentális emlékműtől startolva, folyton eleredő esőben megkeresse a Literatura Kaffét. Az árkádok alatti földszinti házon karikatúraszerűen rajzolt tábla jelzi, jó helyen járunk. Ma az előkelő étterem korábbi patrónusa a bejárat belső fogadóterében elhelyezett szomorú arcú viasz­bábuban köszön vissza. Még nem tudjuk, hogy az étlapon ma is megtalálhatók Puskin kedvenc ételei, hiszen leköti a figyelmünket a korabeli jelmezben serénykedő ruhatáros, aki kellően elegáns ahhoz, hogy ne tegye szóvá elázott nejlonszatyrainkat, azokat úgy helyezi biztonságba, mintha teveszőr útibőröndök lennének. Kifelé menet majd ránk adja a kabátjainkat, ami szintén nem XXI. századi szokás. A fotó elől pedig éppolyan finoman hajol el, ahogy a borravalót elrejti. A helyünkre kísérő ültetőhölgy (ha nincs foglalt asztal, kell némi szerencse az ülőhelyhez) már a mai kor gyermeke, reméli, nem kártyával akarunk fizetni. Megkönnyebbül, van nálunk pénz, noha nem az az ezüst, amivel Puskin fizethetett.

Az étlap jobb oldalát átvizsgálva sajttálra szavazunk, ami talán méltatlan, de a pincér rezzenéstelen arccal veszi tudomásul, a szomszéd asztal hatfogásos estebédjének látványával helyettesítjük az ízeket. Az emeletig érve egyébként mindenhonnan Puskin néz ránk, jobb-rosszabb festményekről. Minden kárpit bordó bársony, óarany függönyök, díszesen faragott ablakmélyedések, halk zene, csendesség, a beszélgetéseket felissza a rengeteg textil. Szerencsére valahogy mégis van egy kis egészséges kopottság, hogy ne érezzük magunkat feszélyezve. Akkor sem, amikor a könyvet formázó dobozt elénk teszi a fehér kesztyűs pincérkéz, hogy abba helyezzük a helyben összeadott rubeleket. Közben kortyolgatjuk a két deci száraz vörösbort, mert úgy tudjuk, Puskin is ezt inná. (Ha csak legenda, ám legyen.) Az étterem irodalmi estek helyszíne is, erről tanúskodnak a kis réztáblák, amelyeket a falakra szerelnek mindazok nevével, akik megfordulnak itt. Lapítunk, hiszen a mai kortárs orosz irodalommal kapcsolatos műveltségünk bizony hagy kívánnivalót maga után.

Mivel tudjuk, hogy valószínűleg soha többé nem járunk erre, készítünk pár fényképet, talán nem oda illő és nem túl decens a viselkedésünk, de semmivel sem cikibb mint azé a fiatal páré, akik nem fukarkodtak a rendeléssel, de két borsos árú fogás között a telefonjaikba merültek. Kevéssé valószínű, hogy épp Tatjana levelét olvasták volna eredetiben.