Jász Attila volt a Literaturista sorozat májusi vendége Zalaegerszegen

Erre vállalkoznak az író-olvasó találkozók, amelyek közt mégsem csak a tizenkettő egy tucat érzésével ajándékoz meg a Literaturista sorozat, azaz a Szépírók Társasága idén elindult road show-ja, amelynek szervezői végre kiléptek a fővároscentrikus irodalmi életből, s szándékoltan nyitnak a vidéken élő olvasók és az alkotók felé.

A Szépíró kalandozások harmadik összejövetelét e hónap közepén tartották a zalaegerszegi PopUpUnderground termeiben, amely eleddig inkább a progresszív zene pártolásában jeleskedett. A friss szellemű irodalmi szalonná előlépő boltívek alatt Szkárosi Endre (aki egyben a társaság elnöke) és Villányi László után Jász Attila nyílt meg a zalaegerszegi olvasók és a csendes, óvatos kérdéseivel a vendéget éppen csak, finoman vezető Tóth Imre költő előtt.

Jász Attila (53) maga is vidéki ember, a szó legjobb értelmében. Komárom megyei, a veszprémi egyetem vegyipari hallgatója, 2010 óta a tatabányai Új Forrás folyóirat főszerkesztője. De életvitelében sem lehetne távolabb a nagyvárosiaktól: többgyermekes apaként is leginkább a Gerecse hegység-dombság rejtekén érzi jól magát. Mondhatjuk, hogy a pannon táj megigézettje, azzal együtt, hogy világot látott, Portugália, Lisszabon szerelmese. De még ennél is messzebb jut, amikor az indián létmód, az indián kálvária s végül az indián költészet ismerője lesz. Olyannyira, hogy az Új Forrás Kiadónál ő jelenteti meg Jim Northrup (1943–) anisinábe indián költő Nagy Kis-Madár című verseskönyvét (2013). Így jön közel hozzánk a vadrizsaratás, a juharszirup, a nyírfakéreg s ezek metaforikus funkciója. Az indián történelem és életérzés Cseh Tamás és Baktai Ervin orientalista révén is fogva tartja (mindketten létrehoztak egy-egy magyarországi indián tábort). S az sem véletlen, hogy Jász Attila olykor lírai alanyi alakot vált, s Csendes Toll néven a maga számára is meglepően más nézőpontból szól az olvasóihoz. Úgy tartja, az indiánság szellemi szabadságharc. Látjuk, nincs ezzel egyedül, a már említetteken kívül az 1848-as nemzetőr, az 1852-ben Amerikába emig­rált etnológus Xantus János szellemi nyomdokait is bejárta, hogy megtudja, milyen érzés Európa rezervátumba zárt indiánjának lenni. (Milyen jó metafora, igaz? – kérdezte friss egerszegi barátaitól.)

Xantusról Xantusiana, avagy Egy regényes élet kalandjai címmel a pozsonyi Kalligram Kiadónál 2007-ben jelentetett meg könyvet.

Az egykori NDK indiános mozifilmjei és a szerb színész, Gojco Mitic is szóba került az esten, mint a sokféle alakban megjelenő, akkor is épp divatos indián tematika illusztrációja.

Mi ragadhatja meg egy költő képzeletét abban, ha Xantus János egy törzsfőnöktől kapott mokaszin révén menekül meg, amely lábbeli hazakerülvén a Néprajzi Múzeumban látható? Talán a bátorság, a veszély, amit mások átéltek, s átélhetővé teszik számunkra is? Főleg, ha verssé, könyvvé válva terjeszthető az érzés?

Jász Attila verseit akkor (Jim Northrup magyarul való felbukkanásakor) már húsz éve olvashattuk, hiszen első kötete 1992-ben látott napvilágot (Daidaloszi napló). Amelyet két-három évente új követett, a karcsú könyvecskék mértéktartó termékenységet és szigorú válogatási hajlamot árulnak el. Eközben a művészet iránti önzetlen, természetes elkötelezettség, amellyel más alkotó teljesítménye előtt főt hajt, az indián kortárs hazai megismertetésével fémjelezhető.

A Jász Attilát támogató vagy inkább megtaláló segéderők közt közben új angyal tűnik fel: Amrita Sher-Gil (1913–1941), egy magyar származású, nagyon fiatalon meghalt indiai festőnő. A képzőművészeti teljesítmény mögötti zaklatott női élet lírát követel, ihlető forrásul szolgál, s megszületik a Boldog temető című füzér.

Lassan kibontakozik egy magyar poéta arcéle, aki nem felejtette el, a világ mennyivel nagyobb, mint gondolnánk, nem szűkítette le a látómezejét, s ami abba belefér, azzal nekünk, olvasóknak is dolgunk lesz. Klasszikus műveltsége, olvasottsága, komolyzenei felvértezettsége kuriózum. És készülődik a japán szál…