A művészet paradicsoma – Ruben Brandt, a gyűjtő

Az új évezredben már jóval kevesebb minőségi alkotás látott napvilágot, hogy aztán idén Milorad Krstic műve bombaként robbanjon. A Ruben Brandt ugyanis nagyot szól.

A címszereplő sikeres pszic­hológus, aki a művészet erejével gyógyít. Újabban azonban rémálmok gyötrik, amikben híres festmények szereplői kísértik. Ruben néhány páciensével együtt csapatot alkot, hogy ellopják a neves alkotásokat, így vetve véget a rémálmoknak. Ehhez azonban a maffiának, a rendőrségnek és egy eltökélt magánnyomozónak is lesz néhány szava.

Nagyon hamar ki fog derülni, hogy valaki vevő-e Krstic stílusára vagy sem. Már az első percekben annyiféle ingert zúdít ránk, hogy azt sem tudjuk, hol áll a fejünk. Alapjáraton az animáció külleme sokakat elriaszthat, s valóban: elsőre furcsának hat a külcsín, de kár lenne elvitatni, hogy pazarul illik a film metódusába. A direktor nagyon odafigyelt a részletekre, és egy művészeti paradicsomot alkotott, ami egyaránt tiszteleg a festészet, a zene és a filmek előtt. Az egyik pillanatban Britney Spearst halljuk átdolgozva, a másikban a Kis kece lányom szól, de visszaköszönnek a Ponyvaregény, a Keresztapa vagy a Párbaj képsorai is. Annyi meg annyi utalás van elrejtve a cselekményben, hogy már csak ezért érdemes minden művészetre fogékony embernek belemerülni Ruben kaotikus világába. Ez a fajta sokszínűség a komplett cselekményt körbelengi. A másfél órás mű kezdetben egy szürrealista látlelet, majd átvált könnyedebb rablós filmbe, hogy az utolsó harmadra komor neonoirrá váljon. Ezt fogja körbe egy egzisztencialista drámaköntös, melyben Krstic nem fél összemosni az álmot a valósággal. Hihetetlenül tömény élmény, de ez ne ijesszen el senkit.

Élvezettel dolgoztatjuk az érzékszerveinket ebben a furcsa kalandban, amihez foghatót régóta nem láthattunk. A direktor profizmusa és művészetek iránti alázata (és tehetsége) tagadhatatlan, de egy-egy klasszikus filmes eszközt használhatott volna ügyesebben is. A tempó helyenként kissé kapkodó, a karaktereket árnyaltabbá tehette volna, kapcsolatukat személyesebbé. A történet az utolsó harmadban érik össze koherens egésszé, a végső csavart mégis kissé túlzónak éreztem, noha kétségtelenül meglepő és hatásos. Ezek a hibák nem vészesen degradálóak, ahhoz túlságosan is magába szippant ez a pörgős audiovizuális agyrúgás.

A korhatárt tekintve a 12-es karika kicsit megtévesztő, Krstic műve helyenként nagyon sötét, sőt horrorokat megszégyenítően ijesztő pillanatai is akadnak, így gyerekeknek nem kifejezetten ajánlott. Ezt leszámítva minden művészetre kicsit is fogékony embernek kötelező látnivaló. Elképesztően ingergazdag, változatos, rengeteg felfedeznivaló van benne

A Ruben Brandt az év egyik legkülönlegesebb filmélménye, ami magyarként külön büszkeséggel tölthet el minket. A 80-as évek klasszikus rajzfilmjei után pedig újfent készült egy olyan darab, ami idővel kultstátuszba fog emelkedni. Teljesen megérdemelten.