Kotnyek István fotóiból nyílt kiállítás az egerszegi Keresztury VMK-ban

A fotó a művész által láttatott valóság képe, amely cseppben a tengerként idézi fel az egészet. Lényege, hogy visszaadja a valóság hangulatát, s mi nézők tovább gondolhassuk a látottakat. Egy ablakmélyedésben felejtett kancsó, öreg, korhadó ágyak, székek, asztalok maradványai, a porlepte tányérok, bögrék, viaszosvászon asztalterítők, a rongyolódó falvédők (Bokrétát kötöttem mezei virágbul…) nemcsak a jelenről szólnak. Bennük van a múlt s már kevésbé a jövő.

A múló idő apró darabjait, általa megtalált pillanatait hozta el számunkra Kotnyek István. A kiállítás képanyaga zalai falvak szőlőhegyein készült 2013 és 2018 között, s a fotókra pillantva választ kapunk arra is, hogy e tárlat miért kapta a kicsit sejtelmes Elhagyott terek türkizzel címet. Az elhagyott terek többnyire pincebelsők, a türkiz pedig a rézgálic és egyéb permetszerek keltette elszíneződés a tárgyakon. A kiállítás érdekessége, hogy ez a szerző első digitális eljárással készített kollekciója, a nyomtatást pedig maga végezte, tintasugaras technikával.

Tallózzunk a képek közt. Vajon hogyan kerülhetett a rozsdás egérfogó és egy 3 forintos olcsó könyvtár tépett kötete mellé az a légipostai levél, amit az Ontario állambeli Torontóból adtak fel 1964. december 2-án, az Angliában élő bizonyos Lenke Somogyinak és Rose Kovácsnak, – minden bizonnyal karácsonyi üdvözlettel. Vajon kik ők, és közöttünk van-e még Lenke és Rose? Sorsukra nem ad választ a fénykép, amely pillanatnyi, irreverzibilis, azaz visszafordíthatatlan pillanatot rögzített. S ez is a fényképészet egyik felbecsülhetetlen értéke.

Kotnyek István fotói egy volt világ megmaradt relikviáit őrzi meg mindannyiunk számára. Ám rohanó, sokszor embertelen világunkban felvetődhet a kérdés: mennyire fontos a romantikus múltkeresés, a nosztalgikus múlt felé fordulás? Vajon mennyire érték a ma emberének egy-egy omladozó pince, összedőlő ház, tört kancsó, rézgálicos edény, egy kereszt árnyéka a falon, megannyi poros, hasznavehetetlen tárgy? Véleményem szerint érték, mert ebben van múlt éveink lényege. Ki ne emlékezne az egykor jobb napokat látott tárgyakra? Ki ne borozgatott volna ácsolt asztal melletti széken üldögélve? Ki ne pihent volna meg egykor sötét, apró-ablakos hálókamrák, vagy szobák ágyaiban? Ki ne emlékezne petróleumlámpás, apró fényképes szobák olykor fojtogató légkörére? Ez a mi múltunk. Ebből vagyunk. Bár mindez lassacskán elmúlik, mégis megmarad homályosuló emlékeinkben. Ez örökségünk egy része, amelyet soha nem tudunk kiradírozni életünkből. Csak megjegyzem: nem is kell! Mert annak a nemzetnek, amelyik nem ismeri, nem becsüli múltját zavaros a jelene és nincs jövője.

Kotnyek István valamennyi képe egy-egy halk etűd vagy hosszabb szimfónia. Az emlékek zenéje. Színei és kompozíciói, fény-árnyék hatásai remek aránnyal hozzák el számunkra a megértés talán nem mindig könnyű folyamatát. Mert minden alkotás lényege az alkotó és befogadó közti kapcsolat megvalósulása. Az egymásra találás a mű megértésének alapvető kritériuma.

Kotnyek István a művészetek több ágában is jelentős munkákkal gazdagította szűkebb és tágabb pátriáját. Ötven éve fényképez, számos képét díjazták, jelentős szakmai orgánumokban szerepelt. Több albuma is megjelent: Talált tájaim Zalában (1997), Zala varázsa (2002), Harangszó a dombok között (2004), Utak mentén, hegygerincen (2015), Félmúlt (2017).

Kotnyek István ezer szállal kötődik Zala hullámzó dombjaihoz, az itt élők évszázados örökségéhez. Érdekes, hogy ennek ellenére maga az ember nem jelenik meg képein, csupán egyetlen élőlény, egy macskakölyök tűnik fel az egyik fotón. Képei mégis az emberről szólnak, keze nyomát, egykori jelenlétét közvetítik.

A tárlat október 27-ig látogatható a Gönczi Galériában.