Félrement vadászat – A ragadozó kritika

A történet szerint egy idegen űrhajó lezuhan a földre, benne a címszereplővel. Egy McKenna (Boyd Holbrook) nevű katona találja meg a roncsot, és biztos helyre küldi a benne talált technológiát. Az eszközökre azonban a kormánynak és a lénynek is fáj a foga.

Black egy másodperc felvezetést sem hagy, egyből a dolgok közepébe vág olyan intenzitással, hogy feleszmélni sincs időnk. Rögtön felfedi a lapjait, ami a történetmesélés rovására megy, ellenben a cselekmény elemi erővel pörög. Később is csak pillanatokra állunk meg, hogy felületesen megismerjük a karaktereket. McKenna autista fiát, egy biológusnőt és a csupa zakkant figurából álló katonai osztagot. Értük kell izgulni, ők a préda, vagyis lennének, de valahogy nincs ilyen érzése az embernek. Egyfelől azért, mert sablonos jellemekről van szó, másrészt a lény nem igazán vadászik, egyszerűen csak öl. Az 1987-es elődben érezni lehetett a veszélyt, a feszültséget, az ismeretlen fenyegetését, ahogy egyenként levadászik mindenkit az a bizonyos valami. Ez a fajta thrilleresebb felütés színtiszta akcióvá változott, ami nem igazán volt jó csere.

A Predatorokra épített szál egyáltalán nem rossz, van benne potenciál a továbbfejlődés lehetőségével, ám vajmi keveset tudunk meg erről. Érezhető, hogy Black egy új trilógia első felvonását készítette el, így a válaszok többségét a folytatásra hagyná. Olykor mégis az volt az érzésem, hogy szimplán lusta volt írni egy épkézláb forgatókönyvet, helyette a nosztalgiára, az akcióra és a poénokra feküdt rá. Ezzel sem lenne baj, ha tökéletesen működne minden, de korántsem ez a helyzet. A direktor fantasztikus szövegekkel képes mosolyt csalni az arcunkra, itt azonban túltolta a humorfaktort. Szó nincs róla, hogy egyik poén se működne, lesz alkalmunk nevetni, de feltűnően sok a humortalan, mégis viccesnek szánt rész. Sokszor értetlenül álltam Black logikája előtt.

Az idegen kutya erőltetése, az oda nem illő egysorosok, a történet miértjei és a lagymatag zárás borzasztó zavaró volt, és ez csak a jéghegy csúcsa. Ez alapján okkal gondolhatja mindenki, hogy az új Predator borzalmas lett, de ez nincs teljesen így. A 90-es évek b filmes hangulatát remekül idézi meg a rendező, s a zsáner hibái mellett az erényeit is hozza magával. Ha már feszültséget nem kapunk, legalább az izgalmak kárpótolnak. Rengeteg a direkt inger, robbanások, tűzharcok, üldözések, folyamatosan pumpálja az adrenalint a cselekmény. Manapság nagy divat Hollywoodban, hogy igyekszenek mindent családbaráttá tenni a nagyobb profit érdekében. Jelen esetben a 18-as karika nem véletlen, literszámra folyik a vér, szakadnak a végtagok, törnek a csontok. Nincs kompromisszum, ez pedig jól áll a filmnek. Más kérdés, hogy ezt beáldoztam volna egy komplexebb történetért, de legalább a mocskos szórakoztatás része megmaradt az élménynek.

Az új Predator tisztességes munka a hibái ellenére, viszont egy olyan kaliberű alkotótól, mint Shane Black, ez kevés. Boyd Holbrook nem egy Schwarze­neg­ger, Jacob Tremblay pedig még mindig aranyos fiú, de ezúttal nem kapott valami jó karaktert, ahogy a többi színész sem. Kíváncsian várom, lesz-e folytatás, illetve mit hoznak ki belőle, de egyelőre úgy látszik, az ­Alien franchise-szal egyetemben a Predatorok sem tudnak felnőni a nagy elődhöz.