2018.03.29. 13:00
Kollár-Klemecz és Grecsó közös estet tartott az egerszegi Caféban
A magyar kortárs irodalom és a könnyűzene összekapcsolódását valósítja meg a 8 éve indult Rájátszás sorozat, mely egy-egy író és zenész közös estjét jelenti.
A GreCSÓKOLlár előadása a VMK Caféban. Háttal a kétszemélyes társulat, szemben a népes publikum Fotó: Pezzetta Umberto/Zalai Hírlap
Ennek keretében már több párost láthatott a zalai közönség, legutóbb három hete lépett az egerszegiek elé a VMK Caféban Grecsó Krisztián író (41), a Pletykaanyu, a Megyek utánad, a Mellettem elférsz kötetek szerzője és Kollár-Klemencz László (52), a Kistehén zenekar tagja, az Elviszem magammal, a Szájber gyerek című számok szerzője. A GreCSÓKOLlár formációtól hallhattuk többek között a Dezső, a Milyen kár, az Iszom a bort, a Szív, ha üt című dalokat.
A fellépőkről
Grecsó Krisztián Szegváron született József Attila-díjas költő, író, többek között a Megyek utánad, a Jelmezbál, a Harminc év napsütés szerzője. Első nagy sikerét a Pletykaanyu című regényével érte el. Újságíróként is működött (Nők lapja, Élet és Irodalom), elnökölte a Szépírók Társaságát.
Kollár-Klemencz László a Kistehén zenekar énekese, dalszerző szövegírója. Rendező, filmes. 1991-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki karán szerzett diplomát tájrendező szakon. Forgatókönyvíró, rendező, animátor, gyártásvezető, rövidfilmek zeneszerzője, grafikai tervező, látványtervező. 2002-ben a Sziget fesztivál reklámjaként vált népszerűvé a Kistehén figurája, melyet Igor Lazin rajzolt. A Kistehén dalt Kollár-Klemencz László írta.
Az estről
Eddig a hevenyészett jegyzőkönyv, hogy tudjuk, hova tegyük őket. Innentől jönne az élmény, már ha működik az a hiú ábránd, hogy visszaadható mintegy 90-100 olyan perc, aminek látszólag nincs koreográfiája, szerkezete, csak úgy, elhatározás nélkül szalad át az emberen.
Író olvas, zenész zenél, ilyen egyszerű. (Író is gitározik, még akkor is elszántan, amikor elhangolódik a hangszer.) Előbbi láthatóan fesztelenebbül, hiszen jól ismeri az író-olvasó találkozók természetrajzát. Kell ide könnyedén mosolyogtató bájos rövidpróza, de legyen benne érzelem, amin agyalhatunk, míg felhangzik egy újabb nóta, és nem árt a saját élettöredék. Grecsó egyébként is a saját életét írja... körbe. Menti a helyzetet az önirónia: „Harminc év napsütés? Marqueznek is bejött a valahány év valami...” (Száz év magány).
Az a feneség, hogy a Rájátszásban a zene is szöveg. Márminthogy figyelni kell, mert biztosan jelent valamit, itt nemcsak hangok hordozója a betű. Például: „szív, ha üt, magyar...gyöngül az idő, és nem lesz közelebb...” Vagy: „milyen kár, hogy túlélésre gyúrsz, milyen kár, hogy van még az a pénz..., milyen kár, hogy mások döntik el, milyen kár, hogy nincs számodra hely...”
Kollár-Klemencz diffúz megszólaló, sokat nyammog egy-egy szón és még akkor sem biztos benne. Rengeteg (ez új lemeze címe is) kérdése van inkább, mint állítása, ez persze szimpatikus. És mit tesz isten, ő is ír. Miért távolodnak a dolgok? , kérdezi tavalyi könyve címe, melyről így írnak mások: „Talán ilyen szelíd és töprengő ember lett volna Szindbád, ha érett férfikorba ér. Ilyen, mint a szinte regénnyé összeálló novellaciklusnak a hőse, Toszka.”
Ilyen ez a Rájátszás. Veszélyes egymásba keveredés, nemcsak a két fellépő esetében, hanem a túl közel ülő közönség számára is.