Emlékek húrjain- Mudry Anna Dorottya novellája

(Részlet)

– Papa, ne haragudj!

Lili lehajtott fejjel állt, és bűnbánóan bámulta sportcipője orrát. Súlyos kalitkát szorongatott a háta mögött; remélte, hogy nagyapja így nem veszi észre – vagyis azt, ami hiányzott belőle. Persze, a kislány alakja alig rejtette el a széles rácsot, ráadásul az oda-vissza vágódó ketrecajtó hangja mindent elárult.

– Én… Én csak meg akartam simogatni a… A madarat. Nem akartam, hogy… elszökjön.

(Hat-hét éves lehettem.)

– Nem megkértelek, hogy ne nyúlj hozzá? – sose ordított. Szavai halk, de határozott dorgálásként szóltak.

– De olyan szépen énekelt! Csak meg szerettem volna köszönni neki!

(Imádtam a zenét már akkor is.)

(...)

– Szóval… Ennyire tetszett az öreg Marcsa dala?

Lili, bár továbbra is a földre meredt, belül elmosolyodott a név hallatán.

(Nos, a névválasztás… Én adtam a szerencsétlen madárnak ezt a nevet. Viccesnek gondoltam, azt hiszem.)

(...)

– Igen, sze… szerintem neki van a legszebb éneke az… az egész világon. Nem… Nem is tudom, bármi tud-e ilyen gyönyörű hangon énekelni vagy játszani.

(Addig nem sok mást hallottam, amit szépnek neveztem volna.)

Felnézett Papára. Az öreg szótlanul hallgatta, arcáról lehetetlen volt bármit is leolvasni. A szája sarka mosolyra állt, de halványkék szeme komolyságot tükrözött.

Lili újra sírva fakadt.

– És most már sose hallhatom újra, ahogy muzsikál! Mert buta voltam!

(...)

(Eleinte, amikor a szüleim nyaranta elhurcoltak a nagyapámhoz vidékre, a Marcsa kanári volt az egyetlen, igazinak érzett társaságom. Gyermeki csacsiságok, érti.)

Nagyapja gyengéden magához vonta. Meglepetten pillantott rá az ölelésből; őszinte jókedv látszott az öreg arcán.

– Jaj, lyányom, ne drámázz itt nekem! – Papa nevetett, letérdelt az unokájához. – Fogadunk, hogy tudok szebbet mutatni, mint annak a madárnak a kornyikálása?

Lili nem értette, mi történt. Megdörzsölte könnymarta szemeit.

– Nem haragszol? – várakozón bámult Papára.

– Azt nem mondtam. De valahogy pótoljuk. Sőt, amit megmutatok, annak gyönyörűbb hangja lesz a legiskolázottabb hangú kanárinál is.

– De olyan nincs is – megkockáztatott egy halvány vigyort.

Nagyapja, mielőtt a másik szobába lépett, a küszöbről visszakiáltott:

– Majd meglátjuk!

(...)

(Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy lehetséges a kanári dalánál szebb.)

És akkor hallotta meg a zeneszót. Azok a gyönyörű hangok, amik megszólaltak a háta mögött, egészen megdöbbentették. A zene szívbemarkoló üteme ott lüktetett, zúgott és bongott a fülében, és szinte érezte, ahogy a hangokból szőtt káprázat eljut a szívéig, és ott is hallotta, és hallani akarta tovább, az örökkévalóságig. Lehunyta a szemét, olyan szorosan, hogy már színes formákat látott a szemhéján belül, és így még szebbnek érezte a muzsikát. Végül hátrafordult. Papa egy vállára fektetett, húros fa-valamit támasztott az állával, és a húrokon huzigált egy vonót oda-vissza.

(Akkor hallottam először hegedűt. Akkor szerettem bele.)

És a zene szólt. Lili továbbra is nagyapját figyelte. Játék közben az öreg letelepedett egy székre; néha előre-hátradőlt, ahogy csukott szemmel, elmélyülve hívta életre a hangszerből a dallamot. Bánatos melódiának csengett, erős kontrasztban a nyári nyugodt idillel, és mégis, illett hozzá, belesimult az ablakon át látható tájképbe, élénkebbé és színesebbé téve azt. Lili sóhajtott: ez bőven túlszárnyalta a kanári dalát. Kicsit sajnálta szegény madarat, hogy meg kellett fosztani ettől a rangjától, de arra gondolt, hogy biztos Marcsa is egyetértene, ha ezt hallaná.

A dal végül elhallgatott. Az utolsó akkordok ott rezegtek a levegőben, egy elmúlt pillanat törékeny emlékeként, melyet a legapróbb mozdulat is szilánkokra törhet.

– Ez… Bámulatos volt – Lili ennyit mondott. Nem tudta máshogy megfogalmazni az élményt. Papa mindent értő tekintettel bólintott, majd kis hezitálás után unokájának nyújtotta a hegedűt. Lili ámuldozva, tiszta rajongással és tisztelettel simította meg a fényes falapot.

– Gyönyörű hangod van, tudod? – suttogta, mintha várta volna, hogy a hegedű válaszoljon.

Helyette Papa érces hangja szólt hozzá:

– Megtanítsalak játszani rajta?

Lili csillogó szeme és lelkes örömujjongása szavak nélkül is választ adott a kérdésre.

– Igen, igen, igen! – ugrott nagyapja nyakába. Az öreg játékosan összeborzolta unokája haját, aztán összecsapta a tenyerét.

– Rendben, de mielőtt elkezdjük – állította meg Lilit, aki már próbálgatta, hogyan kell megtámasztani a hangszert a vállán –, meg kell ígérned, hogy nem fogod feladni, ha elsőre nem megy. Mert nem fog menni. Hosszú, átgyakorolt évek után szólal meg ez a szerszám úgy, ahogy te most hallottad.

– Bármit megteszek, hogy ezeket a hangokat én is el tudjam játszani.

Lili elszántan fogta meg a hegedű nyakát. Papa megmutatta, hogyan kell megfogni a vonót; hozzáigazította a hangszert Lili állához.

– Megpróbálhatom? – kérdezte Lili reménykedve. Nagyapja ellépett tőle, intett, hogy tessék.

Erre Lili nagy hévvel belecsapott a húrokba. Most teljesen más hangja volt: mintha egy macskát nyúztak volna, mintha egy mesebeli rikácsoló boszorkány próbált volna altatót dalolni. Így vagy úgy, az eredmény borzalmasra sikerült. Lili beleborzongott a kornyikálós zajba. Leengedte a hegedűt, és nézegette, egy-egy húrt megpengetett.

– Elromlott, Papa?

Az öreg csóválta a fejét.

– Mondtam: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Kezdjük valami egyszerűbbel…

Elvette a zeneszerszámot meg a vonót; azt arrébb is rakta egy székre. Aztán elhelyezkedett egy széken a hangszerrel, és az ujjaival kezdett el pengetni. Egyszerű dalocska, pár hangból álló. Mikor végzett, Lili felé nyújtotta.

– Megtanuljuk?

Lili szaporán bólintott.

*

– Tehát, így kezdődött a zenei karrierje úgymond, igaz?

Lili harmincéves. Az ország egyik legelismertebb hegedűművésze, aki épp interjút ad egy zenei élettel foglalkozó blognak. Egy kanapén ül, hosszú, barna fonata a vállán nyugszik, és nosztalgikus somolygással várja, hogy az interjúztató lekörmölje a válaszát.

– Valahogy így – biccent végső megerősítést adva, majd elnéz a sajtós mellett, elréved a távolba. – Persze, az idő sokat rombol ezekből az emlékekből, és ezen a képen, amit elmeséltem magának. Az akkori kislány, a nagyapám alakja… Mind-mind elmosódott folt valahol az emlékezés távolában. De abban biztos vagyok, hogy így kezdtem el komolyabban foglalkozni a zenével. Kellett hozzá egy eltűnt kanári, a nagypapám, meg az a nyári délután.

A kanári nem lett meg. Papa sincs már. De a hegedű azóta is szól.

(A szerző a kanizsai Batthyány-gimnázium diákja)