Tekebábu-állítóból lett válogatott szintű bokszoló

– Tekebábu-állítóként csöppentem a sport világába, hiszen abban az időben elektronika híján még kézzel állítottuk vissza a bábukat – mondta Kütsön István. – Fityeházon születtem, aztán édesanyám a nagykanizsai Ligetvárosba került, azóta ott élek. Jó világ volt, hiszen 7 éves koromtól négy éven keresztül több gyerekkel együtt az ország minden táját bejártuk a Sörgyár tekecsapatával. Nagyon élveztük ezt a helyzetet, hiszen közben megtanultunk tekézni.

Aztán az egyik sportvezető látta, hogy István a többieknél is jobb mozgású, erős fiú, ezért elhívta bokszedzésre. A Sörgyár alagsorában tartották az ökölvívó tréningeket.

– Közben a tekebábu-állítást sem hagyhattuk abba, 17 órától két órán át számítottak ránk, utána következett az ökölvívó edzés – mesélt tovább. – Németh Zoli bácsi, az ökölvívó edző is biztatott, hogy folytassam, mert látott bennem valamiféle tehetséget. Persze akkoriban jó, ha egy gyerekre jutott kesztyű, nem úgy volt, mint most. Ott aztán 16 éves koromig küzdöttem, kirobbanó formában éreztem magam. Nyáron a strandra ingyen mehettünk, mert ott tartották az edzéseket. Az ételt a tejgyárból kaptuk, mert a Zoli bácsit ott is jól ismerték. Akkoriban szegénység volt, ilyenekre is kellett gondolni, és ez a fajta megbecsülés lendített előre az utamon. Az általános iskola mind a nyolc osztályát Ligetvárosban végeztem, a néhai Szakony Gyula is tanított (Szakony Attila fotós édesapja). Ő nagyon okos, felkészült és sportszerető pedagógus volt, akitől lehetett tanulni.

Kütsön István hozzátette: az iskola után Ajkára került külszíni csillekezelőként, később a bányában lapátos munkakörben számítottak rá. Nem kellett külön erőnléti edzésre járni, munka közben jól megerősödött.

– Aztán elvittek katonának Zalaegerszegre, ahol folytattam a bunyót is – folytatta. – Az ifjúságiban aranyérmet szereztem a magyar bajnokságon, aztán a felnőtteknél második lettem, de az ellenfeleimet általában kiütéssel búcsúztattam. Eljutottam a tatai edzőtáborba, románok és lengyelek ellen kesztyűztünk, ott voltak olyan szakemberek, akik azt mondták, olyan átütő erőm van, mint a Papp Lacinak. Jólesett a dicséret persze, de a helyén kezeltem, nem szálltam el. Akkor az NB II-es csapatbajnokságba is bekerülhettem, ott aztán nem ismertem kegyelmet, addig mentem, míg minden meccset megnyertem az éppen aktuális súlycsoportomban. A válogatott is számított rám, viszont sajnos egy kéztörés miatt az 1968-as mexikói olimpiai csapatba nem kerülhettem be. Ez csalódásként ért, akkor néhány évre a bokszot is abbahagytam, megnősültem és hazaköltöztem Ligetvárosba.

Istvánnak viszont hiányzott az a légkör és visszatért a MÁV-NTE csapatához, ahol a kihagyás ellenére is első osztályú ökölvívónak számított.

– Mindenki tartott a pofonjaimtól, a meccseken keményen csatáztam, mindent beleadtam, nem csoda, hogy sokan elterültek a ringben – mosolygott. – Sokfelé hívtak az országban, mehettem volna a Vasashoz, az MTK-hoz és Pécsre is. Több versenyre jártunk a kanizsai együttessel, voltak szép győzelmeim, de 2004-ben visszavonultam az aktív boksztól. Bár később az öregfiúk között, amikor lehetőség adódott, mindig odacsaptam, amikor kellett. Végül jó döntést hoztam, hogy maradtam Nagykanizsán és ma, 78 évesen sem hagytam abba. Minden nap, mielőtt megkezdődnének a Kanizsa Box Klubban az edzések, 30 percet püfölöm a zsákot, árnyékolok kicsit. Aki lát a városban, kizárólag kerékpáron, a biciklizés is egyfajta fittséget jelent.

A legjobb nagykanizsai élménye az volt, amikor még a sörgyári időszak alatt a Thúry György emlékversenyen találkozhatott Papp Lacival. Kütsön István elmondta: Laci bácsi kérte, hogy üssek a kesztyűbe, erre neki elkerekedett a szeme. Ez igen, gyerek, csak így tovább – mondta.

Kütsön István a stafétát Mozsolics Ferenc egykori amerikai foci játékosnak adta át.