Mácsai Pál Örkény-estje Zalaszentgróton

Az est szövegét a világirodalmi rangú magyar groteszk próza megteremtője, Örkény István (1912-1979) író saját szavaiból állította össze Bereményi Géza és Mácsai Pál. Feltevésük: ""Mi lenne, ha Örkény István egy nap újra megjelenne, egy színészben, egy színházban, egy este, leülne, venne egy lélegzetet, mesélni kezdené - olykor felállna - az életét, azután megint eltűnne?"

Mácsai Pál, aki több mint 25 éve játssza már a nagy sikerű, a XX. századot magába sűrítő a monodrámát, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 2001 és 2004 között a Madách Kamara vezetője, majd 2004-től az Örkény István Színház alapító igazgatója.

Külsős szerzőnk, Matyovszky Márta a zalaszentgróti est benyomásai alapján született szubjektív szavai így szólnak:

"Arra gondolok, néhány nappal a színházi világnap után, hogy egy ember színház-e?

Áll egy jókötésű, vonzó, javakorabeli "entellektüel" - bársony zakó és nadrág a föld színeiben, az antilop bokacipővel egyetemben, fazonírozott frizurával, magabiztosan egy szék előtt, beszéd közben leül, oldottan folytatja a szövegét, majd egy óra múlva kisétál a függöny mögé - szünet van.

Mácsai Pál Örkény estjén ülünk. Az Azt meséld el, Pista! című előadás áttekinti - inkább megjeleníti - a századfordulótól a világháború befejezéséig a kor eseményeit, majd kezdődik a szocializmus éveire való reflektálás. Egy történelmi kitekintés, egy családtörténet, egy személyiség fejlődéstörténete. A jómódú, társadalmilag, vallásilag és intellektuálisan tökéletesen asszimilált gyógyszerészdinasztia második nemzedékét képviselő író doni, állatiasságig való lezüllésétől a szerencsén, házasságokon, hon és otthon fogalmának Lánchíd általi disztingvált összekötésén keresztül, aztán hamarosan a puszta közepén létesülő kohó - mint szürreális, de nagyon is valóságos díszlet - előtt zajló, mindennel (illúziók, remények, élet) történő leszámolás ellenére, a szilenciumot váratlanul felváltó világsikerei után megélt betegségek, majd az elkerülhetetlen végkifejlet mellett is az alapvető lételégedettség érzését közvetítve hajol meg az Örkény István gondolatait megjelenítő színész - Mácsai Pál - a vidéki kisváros rezonábilis közönsége előtt.

Nem is kérdés, igen, egy ember is színház, ha képes magával rántani érzelmekkel, gondolatokkal, emlékekkel nézőit, s két óra alatt egy évszázadon száguld át, mulatságos, gyalázatos, tragikus, megható epizódokat kiemelve az életből. Sokat tanulhattunk. Hogy a vegyészet világos beszéd: soha nem fog más reakció lezajlani két vegyület között, politikai szándékoknak alávetve, csak az, mint amit a tudomány tanít arról. Hogy az elegancia bizonyos helyzetekben életveszélyes (porcelán nadrág), máskor egy kajüt szűkösségében is emelkedetté teheti a helyzetet. Hogy jobb, ha a saját szemünknek hiszünk, mikor konstatáljuk a valóság átfestését, és helytelen abban bízni, hogy szörnyűségek nem történhetnek meg a szemünk láttára, vagy velünk - kvázi a közreműködésünkkel. Hogy életvégig fennáll a remény a többedik - nonszensznek imponáló - kezdődő kapcsolat esetén is a harmóniára, hogy gyűlölködni a magunk jóérzése érdekében sincs értelme a halálos ágyig, és a hit abban, hogy valami értelmeset kell csinálnunk, míg élünk - nem adható fel. Ezzel tartozunk a világmindenségnek.

Örkényből vontam le, Mácsai Pál közvetítése által. Az író 112 lenne, a színész 63.

Utóirat az est szövegéből, mely egy közismert hajdani budapesti történettel lebegteti az emlékezést: Júlia várja öreg barátnőit. Készülődés közben memorizál: csak a kávét el ne feledjem, a kávé, a kávé! megjönnek a barátnők, Júlia megkérdi, kérnek-e kávét, igen- mondják, valahányszor felteszi a kérdést...négyszer, ötször felszolgálja, és megisszák. Távozáskor az egyik öreg hölgy azt súgja némi felháborodottsággal a hangjában: Ez a Júlia már megint nem kínált meg bennünket kávéval! - Igen igen - válaszol a másik- majd kis szünet után: de ki is az a Júlia?"