A helyi nemzetőrség parancsnoka, Orbán Nándor alakját a fia idézte fel

A tizedik, jubileumi Hadak útján elnevezésű hadtörténeti sorozat köszöntőinek sorában a szervező, Huszár András kiemelte az emlékezés fontosságát és hangsúlyozta, hogy nem szabad elfelejteni sem az áldozatokat, sem a hősöket. Az 1956. október 26-i nagykanizsai sortűznek több sérültje és három halálos áldozata volt. Skerlák Józsefné még aznap, Ungor Károly november 1-jén, míg Balázs László 1957. január 23-án hunyt el.

Balogh László polgármester beszédének minden szaván érződött, hogy szívügye az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékének ápolása. Ezt támasztják alá a sortűzben tragikusan fiatalon elhunyt Ungor Károllyal kapcsolatos kutatásai, valamint az is, hogy elévülhetetlen érdemeket szerzett vitéz Orbán Nándor nagykanizsai mellszobrának felállításában.

A Halis-könyvtár igazgatója, Czupi Gyula előadásában kiemelte: a kommunista rendszer évtizedeiben nem lehetett beszélni a forradalomról,  legalábbis nem volt tanácsos. Csak szamizdat kiadványokból lehetett többet megtudni az eseményekről, és ez csak a rendszerváltás után változott meg. Azt követően sorra jelentek meg az újabb és újabb kötetek a témában, egyre több új információ és forrás került napvilágra.

Rávilágított arra, hogy az alulról szerveződő forradalom milyen éles kontrasztban állt az elnyomó kommunista hatalommal. A forradalom különleges felszabadultságérzést okozott, egyfajta euforikus hangulat lett úrrá a város lakosain. Békés mederben zajlottak az események, nem történtek túlkapások. Ebben az is nagy szerepet játszott, hogy a legalkalmasabb, legbecsületesebb embereket választották meg vezető pozíciókba. A bibliotéka igazgatója röviden ismertette dr. Lékay Gyula, vitéz Orbán Nándor és dr. Paizs Ferenc életútját, kiemelve szerepvállalásukat a forradalom nagykanizsai eseményeiben.

A második előadó a nagykanizsai nemzetőrség egykori parancsnokának, Orbán Nándornak a fia volt. Orbán Lászlónak hála a jelenlévők sok érdekes történetet hallhattak Orbán Nándor kalandos életéről. Megtudhatták, hogy kiváló sportoló volt, ötödik helyezést ért el öttusában az 1936. évi nyári olimpiai játékokon Berlinben.

– A lovak és a sport szeretete életének meghatározó része volt később is, például amikor a somogysárdi ménes mellett dolgozott, vagy amikor a tokiói olimpiára készülő magyar öttusa válogatott utolsó edzését vezette – mondta Orbán László. – Orbán Nándor édesapja önként jelentkezett szolgálatra, végigharcolta az első világháborút és tartalékos főhadnagyi rangig jutott. Az ő nyomdokaiba lépve Orbán Nándor elvégezte a Ludovika Akadémiát, kemény, határozott és bátor katonatiszt vált belőle. Nagykanizsai tüzértisztként megjárta a keleti frontot, harcolt a Don-kanyarban, később katonáit vezetve, harcolva hátráltak. Végül orosz hadifogságba esett, ekkor századosi rangban szolgált. Aztán 1956-ban Nagykanizsáról küldöttség ment érte somogyfajszi otthonába, hogy felkérjék arra, hogy legyen ő a város nemzetőrségének parancsnoka. Elvállalta a feladatot és gondosan ügyelt alárendeltjeire, ugyanakkor nem engedett teret az atrocitásoknak: úgy gondolta, hogy az ítélkezés a bíróság dolga. A nemzetőrség élén töltött napokért nem sokkal később súlyos évekkel kellett fizetnie. Tizenöt éves börtönbüntetését később 10 évre mérsékelték, végül 1963-ban szabadulhatott. A kommunista hatalom azonban élete végéig szemmel tartotta, próbálták ellehetetleníteni.

Orbán László több alkalommal is elérzékenyült a személyes történetek és anekdoták mesélése közben. A jelenlévőket is megérintették a hallottak, többen megosztották saját családi élményüket a forradalommal kapcsolatban.