Ők voltak a XX. század Rambói

Így írt 1921-ben A magyar nemzet aranykönyve vitéz Vadász (Liszits) János tartalékos tiszthelyettesről, akit az első világháborúban tanúsított hősiessége okán Arany Vitézségi Éremmel tüntettek ki. A 306. honvéd gyalogezred katonája emlékét immár tábla is őrzi szülőfalujában, Surdon, ahol 1892-ben meglátta a napvilágot – s a háborúból hazatérvén, 1959-ben ott is hunyt el. A mementó kihelyezésében nagy szerepe volt Fülöp András hadszíntérkutatónak, aki küldetésének tekinti, hogy feltárja az Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett katonahősök életének még homályos részleteit és táblával állítson emléket példás helytállásuknak.

– Jó tíz éve már annak, hogy a Szent György Lovagrenddel és a szombathelyi Grádics Egyesülettel (melynek az elnöke vagyok) együttműködve az első világháború kutatásával foglalkozunk – bocsátotta előre Fülöp András. – A kezdetek kezdetén elsősorban a Vas megyei vonatkozásokat vettük górcső alá, alapvetően a három ezredet, a 83-as és a 106-os császári és királyi gyalog-, valamint a 11-es császári és királyi huszárezredet. Emiatt több alkalommal is jártunk Ukrajnában, Kárpátalján túli területeken, illetve eljutottunk egészen a Piave folyóig, sőt, azon túl is Olaszországban, végigkísértük mindhárom ezred útját. A levéltári dokumentációk alapján az egykori katonatemetőket kutattuk, s ebből a nagy munkából három dokumentumfilmünk is született. Öt-hat éve megkerestek a honvédségtől, hogy segítsek nekik arany vitézségi érmeseket felkutatni, mert szeretnék összegyűjteni ezeknek a vitézeknek a névsorát, adatait. Ehhez kaptam tőlük egy Vas megyei listát, amely, sajnos, elég hiányos volt, tekintettel arra, hogy az érintettek 1945 után megtűrtekké váltak a saját hazájukban, és sok dokumentáció megsemmisült a kommunista érában. Na persze, nem magától, megsemmisítették őket, hiszen 50 évig hallgatni kellett mindezekről. Régi vitézi albumokból kellett dolgozni, az utolsó ilyet 1939-ben adták ki, ez tartalmazta az 1939. január elsejéig vitézzé ütöttek neveit, születési adatait és hogy adott évben hol tartózkodtak éppen, esetleg melyik alakulatnál szolgáltak és milyen elismerésekben részesültek. Az Arany Vitézségi Érmet csak nagyon kevesen kapták meg, tehát szerencsére kis létszámmal dolgozhattunk, ami nagyobb kutatási biztonságot nyújtott. Ez azt jelenti, hogy Nagy-Magyarország területéről körülbelül 3 millió katonát soroztak be az első világháború idején, ebből csupán 1568-an kapták meg az Arany Vitézségi Érmet. A kitüntetést II. József király alapította, s 1918-ig adományozták. Az alacsonyabb rendfokozatú katonák kaphatták meg (ezért is sok került belőle vidékre, a falvakba), közülük is azok, akiknek magatartása példaértékkel bírt, a legvakmerőbbek voltak a csatában, és olykor hősies helytállásukkal képesek voltak megfordítani egy-egy ütközet végkimenetelét a Monarchia javára. Tréfásan úgy szoktam megfogalmazni, hogy ők lehetnének a XX. század Rambói…

Fülöp András hozzátette: természetesen a dolog nem úgy működött, mint ma, hogy az illető egyik nap véghez vitte a hőstettet, amit másnap elmesélt másoknak és már szaladtak is a kitüntetésért. Ugyanis több szemtanúnak kellett bizonyítania, hogy az eset valóban megtörtént, és az érintett csak hosszú procedúra végén jutott hozzá az elismeréshez. Amikor nagybányai Horthy Miklós 1920-ban megalapította a vitézi rendet, az Arany Vitézségi Érmet kiérdemlők automatikusan tagjaivá váltak. Így jogosulttá váltak a vitézi cím viselésére, s vitézi földterületet, házat, vagy egyéb juttatást kaptak. Ezen kívül havi 20 pengős életjáradékban részesültek, ami vidéken már jó megélhetést biztosított.

– Az évek alatt a Vas megyei arany vitézségi érmeseket nagyjából sikerült beazonosítanom, majd amikor elköltöztem Vasból, más megyék következtek, így került a látókörömbe Zala is – folytatta a hadszíntérkutató. – Rengeteg munkával jár a kutatás, de úgy érzem, mint az utókor egyik képviselője, tartozom ennyivel a hősöknek. Nagy feladat az anyakönyvek aprólékos átolvasása, főleg azért, mert akadtak, akiknek nevet kellett változtatniuk ahhoz, hogy a vitézi rendbe kerülhessenek. Példának okáért ilyen volt a surdi Liszits János, akinek az emléktábláját nemrég adtuk át a településen. Mivel a szláv neveket nemigen szerették a hősök körében, ő is Vadászra magyarosított. Másrészt azért is fontos az adatok felül­vizsgálata, vagy éppen pontosítása, esetleg pótlása, mert mára sajnos sok minden elhomályosodott, azért is, mert a leszármazottak nem mindig ápolják az ősök emlékét. Sőt, olyannal is találkoztam, aki inkább titkolni akarta a déd- vagy nagypapa harci cselekményeit. Olyan család is létezik, amelyik tőlem tudta meg, hogy van egy nagyon komoly kitüntetett a felmenők között. Akkor általában rácsodálkoznak erre. És sajnos olyat is tapasztaltam, hogy valaki úgy reagált: „És kit érdekel, ez már száz éve volt?!”…

Fülöp András hozzáfűzte, szerencsére azért még mindig többségben vannak azok, akik ápolják a hős előd emlékét, gondozzák a sírját és örömmel fogadják, ha a sírra, vagy ha megvan, a szülői házra, esetleg utolsó lakhelyére emléktábla kerül, adott esetben a fényképével, a hőstett bemutatásával. És mindez – hála a támogatóknak, illetve társainak, akiket ugyanaz a tűz fűt, ami őt – teljesen ingyen és bérmentve. Hangsúlyozta: senkitől semmit nem fogadnak el sem a munkájukhoz, sem a tábla készítéséhez, mert nem akarnak egyik politikai irányzat felé sem elköteleződni – noha mindenkinek megvan a maga értékrendje.

– Most már körülbelül a 25. táblaadományozásnál tartunk, amikor elkezdtük, nem hittük volna, hogy ez az egész így kinövi magát – jelezte. – Örömmel megyünk mindenhová, mert ahova eljutunk, ott azt tapasztaljuk, hogy a helyi közösség és az egyházközség megmozdul, a falu összejön az ünnepi alkalomra, tehát erősödik a kohézió. Úgy látjuk azonban, hogy eddig csak a felszínt kapargattuk – a java még csak most jön, nagyon-nagyon sok feledésbe merült helyi információ kerül elő a kutatások nyomán minden településen.