Tallózás a Zalai Múzeum sorozat 24. kötetének legérdekesebb publikációi között

A friss kiadványban 26 tanulmány olvasható 360 oldalon, 33 szerző tollából, a gazdag tartalomban az egyik szerkesztő, Eke István régész, térinformatikus segítségével tallózunk. (Szabó Tímea és Varju András vett még részt az editori feladatokban.)

– A Zalát érintő múzeumi kutatások eredményeit csokorba gyűjtő sorozat első kötete 33 éve, 1987-ben látott napvilágot. A köszöntőben az akkori múzeumigazgató, Németh József „aggodalmas reménységgel” ajánlotta az olvasó jó szándékú figyelmébe az újsütetű periodikát – pillant vissza a kezdetekre Eke István. – A kezdeményezés kiállta az idő próbáját, bizonyság rá a további 23 kötet. A legfrissebb újdonsága, hogy a régészeti, történettudományi, néprajzi és művészettörténeti tanulmányok mellett a restaurátor-műhelyek és a kiállításépítők munkájába is bepillantást nyújt.

Lapozzuk hát fel a vaskos összefoglalót! A szerkesztő elsőként Tóth Endre, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze által jegyzett Eredeti, vagy hamis? című írást emeli ki.

– A szerző egy régészeti nyomozás részleteit tárja a nyilvánosság elé, aminek eredményeként bizonyságot nyert, hogy múzeumunk gyűjteményének egyik legszebb, ókereszténynek hitt lelete, több hasonló társával egyetemben sajnos hamisítvány. Az 1927-ben, Kaszaházáról előkerült, bárányfejes, Krisztus-monogramos mécsesről van szó. Négy évvel ezelőtt, a szombathelyi Szent Márton kiállításra készülve szúrt szemet a szerzőnek, hogy a Pannónia területéhez köthető ókeresztény mécsesek feltűnő hasonlatosságot mutatnak. A gyanú további kutatásra sarkallta.

Már a lelet fellelése is okot adott a kétkedésre, hiszen tisztázatlan körülmények között került a zalaegerszegi főgimnázium (mai Zrínyi) gyűjteményébe, amely később alapját képezte a Göcseji Múzeum anyagának. S bár egy antik tárgyról nem könnyű megállapítani, hogy eredeti, vagy kereskedelmi céllal készült modern másolat, ez esetben utóbbi mellett szólnak az érvek. Hogy melyek ezek? A mécseshez csapolt Krisztus-monogram formája és helyzete nem egyezik a római császárkorban használatossal; a mécsesen talp és függesztő lyuk is található, holott a kétféle használati mód nem jellemző a 4. századra; báránybundát imitáló felületi kiképzése durván reszelt, míg a valódi antik daraboké simára munkált. További kételyt ébresztett a mécses bárányt utánzó alakja, az ókeresztény művészetben ugyanis nem lelhető fel a jelképek összevonása. Márpedig ez esetben a fényt árasztó mécses már önmagában is Krisztus szimbóluma, s ehhez társul az ugyancsak Krisztust jelképező bárány. A hamisítóműhelyről közelebbit nem tudunk, minden bizonnyal a Monarchia területén keresendő.

A következő kiszemelt írás – tovább haladva a „kriminális” nyomvonalon – Deák Ferenc és sógora, Oszterhuber József pusztaszentlászlói kirablását dolgozza fel a levéltári források tükrében, Bekő Tamás tollából.

– Az 1863. május 23-án lezajlott rablás története eddig is ismert volt, a zalaegerszegi levéltár munkatársa azonban az esethez kapcsolódó teljes iratanyagot feldolgozva tárja elénk a bűntettet. A 19. század egyik legnagyobb port felvert rablásáról van szó, ami nemcsak a benne szereplők személye miatt különleges, hanem azért is, mert a részletes tanúvallomásoknak köszönhetően szinte „testközelből” követhetjük az eseményeket, s élvezhetjük Deák higgadt tárgyalókészségét. Ha ő nincs ott, s nem veti latba a politikában is kamatoztatott erényeit, jóval brutálisabb lehetett volna a végkifejlet.

Deák Ferenc épp vendégségben járt földbirtokos sógoránál, amikor rájuk tört a Hajnal János által vezetett négyfős betyárbanda. A háziak nem tanúsítottak ellenállást, ám a rablók kevesellték a zsákmányt, s ütlegelni kezdték a 70 éves házigazdát, hogy adja elő többi értékét. Ezt látva Deák önként felajánlotta saját javait, továbbá tételes érvelést vezetett elő, miért is nem lehet több készpénz a kúriában. A betyárok vezetője, bár nem ismerte Deákot, hajlott a szóra, s további bántalmazás senkit nem ért. Deák diplomatikus magatartása odáig vezetett, hogy – mint azt a haza bölcse 9 oldalas, a tanulmányhoz csatolt tanúvallomásában leírta – a rablók kézfogással, és jó egészséget kívánva távoztak… Mindez persze nem enyhítette a történteket, az elkövetők hamarosan valamennyien kötélre, vagy puskavégre kerültek.

A kötetben haladva Iski Szilvia, a keszthelyi Helikon Kastély történész-muzeológusa írásánál állunk meg újra. Négy keszthelyi nyár emlékeit idézi fel a szerző, kitérve arra is, miként került krokodil a Balatonba. Sietünk leszögezni, hogy sehogy, ám 1888 májusában mégis ettől volt hangos a sajtó.

– A tanulmányban rendkívül izgalmas és szórakoztató szemelvényeket olvashatunk a Balaton-part életéről, eljutva az utolsó boldog békeévig, 1913-ig – mondja Eke István. – Kitűnik, milyen nagy lökést adott a fürdőváros fejlődésének a vasút, a villanyvilágítás megjelenése, emellett élményszerű pillanatképek jelennek meg a szemünk előtt. Feleleveníti, hogy a fáma szerint egy keszthelyi állatseregletből krokodilok szabadultak el, s a fenevadak szabadon kószáltak a parton. Akadtak, akik látni vélték őket, sőt, egy legény azt híresztelte, meg akarták enni. A keszthelyi jegyző azonban utánajárt, hogy a pletyka alaptalan, a korabeli lapok pedig azt vélelmezték, azért kapott lábra a hír, hogy a vendégeket a hűvös időben visszatartsa a fürdőzéstől…

Ennél komorabb történetek is az olvasó elé kerülnek. Például a bérkocsisok által egy fiatal lány rovására elkövetett „erkölcstelen merényletről”, valamint a rezi tífuszjárványról (1907), amikor a karantént megtörve három asszony szilvát vitt be eladni a keszthelyi piacra. A tífusz mellett a tbc is komoly aggodalmat keltett a piacon, ezért igyekeztek leszoktatni a vásárlókat arról, hogy kóstolás címén minduntalan nyalogassák a tejfölös bödönben lévő kanalat. A tuberkulózistól való félelem a divatra is kihatott, amennyiben a hölgyek uszályos ruhája felverheti a földről a kórokozót hordozó megszáradt köpetet.

A balatoni időjárás sem maradhat ki a számadásból. 1895 júniusában az esőzések és viharok nyomán például úgy megáradt a tó, hogy a gyerekek apró halakat fogdostak a parti sétányon. A víz egészen a Hullám szállóig, s az akkor megépült új hotelig ért. Utóbbi kapcsán amúgy egész elnevezési láz tört ki. Kezdetben a nagy felháborodást kiváltó Garni névvel illették, de felmerült a Fogas, Vihar, Rianás elnevezés is. Mint tudjuk, a hotel végül a Balaton nevet kapta. Az említett áradásnál jóval nagyobb pusztítást okozott az 1913 augusztusi vihar, mely nyomán a víz elöntötte Keszthely szegénynegyedét, jelentős károkat okozott a villanytelepen, a vasútvonalon és a csatornahálózatban is.

Végezetül a kötetben újdonságként szolgáló Műhely rovatból emel ki egy írást a szerkesztő. Mégpedig Horváth Imre tárgyrestaurátor művész és Lebár Dávid segédrestaurátor közös publikációját, ami a múzeum birtokában lévő Schunda cimbalom helyreállításáról szól. Az értekezés a restaurálás folyamata mellett a hangszer kultúrtörténetére is kitér.

A kötet mindezen túl számos érdekes és fontos tanulmányt közöl. Az érdeklődők a digitális verziót elolvashatják a múzeum honlapján, a kijárási korlátozás megszűnése után hozzá is juthatnak a kiadványhoz a múzeumban.