„Humor nélkül a tanítás sem megy” – Interjú Boros Antallal, Nagykanizsa díszpolgárával

A 87 esztendős Boros Antal rajz, földrajz, könyvtár szakos pedagógusként generációk sorát tanította szaktárgyai mellett az erkölcsös, tisztességes, értékelvű életre a Batthyány Lajos Gimnáziumban. Onnét is vonult nyugdíjba, ám azt megelőzően, 62 évesen (!) még elvégezte a Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia szakát.

– Mindig is érdekelt a hit, a vallás, s a mai Európában eléggé válságos helyzetben lévő kereszténység – válaszolta ezt firtató kérdésünkre. – Másrészt volt egyfajta belső indíttatásom, ami minden olyan emberben megvan, aki nem pusztán abban látja a jövőjét, hogy „amit ma elfogyasztok, az az enyém”, vagy hogy 20 milliós autója van. Mintha ezek valamiféle életben tartó, meghatározó dolgok volnának. E hedonista, nihilista szemlélet, ami sajnos a társadalom jelentős részére jellemző, a Kádár-korszakban gyökerezik, annak a rendszernek a „húzd meg, ereszd meg” politikájában, amikor hagyta, hogy a Balaton-parton minimális területen nyaralók épüljenek, vagy hogy az emberek egyre többet fusizzanak a gyárban a cég eszközeivel és így tovább. Valahogy megrekedtünk itt, sőt, a helyzet csak romlott, irreálisan felerősödött a Mit tudunk még szerezni? hozzáállás. Sajnos, a szellemi dolgokban ez nemigen jelentkezik, maximum annyiban, hogy ha valakinek már mindene megvan, akkor a vagyon mellé szerez még valamilyen papírt is, ami segítheti a további társadalmi előrejutásban. Persze, nem akarok ennyire sötét képet festeni az emberekről, mert megvan bennük a jó szándék is, ám ezt valamilyen irányba mindig befolyásolja a tünékeny és változékony politikai-gazdasági helyzet, a pillanatnyi érdek. De visszatérve a teológiai képzésre: kicsit bizonyítani is akartam a lányaimnak, hogy a szellemi képességeim alapján még nem tartozom a leírandók közé.

S hogy miért éppen a pedagógusi pályát választotta élethivatásul sokak Tóni bácsija? Nos, ez egy – bizton állíthatjuk – szerencsés véletlen műve volt, ha nem tanár lesz, azzal sokat veszített volna úgy a pedagógus­szakma, mint a példaképekre vágyó tanulóifjúság.

– Mindig vonzódtam az erdőhöz, a fákhoz, ezért eredendően erdőmérnök szerettem volna lenni – idézte fel a díszpolgár. – Ehelyett a geodéziát javasolták, de én azt tisztelettel távol tartottam magamtól. Végül a pedagógiai főiskolára jelentkeztem, felvételi nélkül felvettek kémia-matematika szakra, viszont az nem tetszett annyira. Szerencsére „házon belül” sikerült megoldani, hogy átmehessek rajz-földrajzra. Gyerekkoromban sokat rajzolgattam, szerettem is, és a földrajz sem esett az érdeklődésemen kívül, így 1955-ben átvehettem a diplomám. Érdekes, hogy habár földrajzot tanítottam egy életen át, utazgatásokra csak a nyugdíjba vonulásom, illetve a rendszerváltást követően nyílt lehetőség. Több külföldi múzeumban járhattam, világhírű gyűjteményeket tekinthettem meg, amiket igazság szerint akkor kellett volna látnom, amikor felkészültem az élethivatásomra. Az ember életében vannak ilyen fordított időszakok.

Boros Antalnak több kiváló tanítványa volt, nívódíjas építészek, orvosok, akadémikus – egyet külön is kiemelt közülük, Kotnyek István nagykanizsai festő- és fotóművészt. Egykori tanára úgy véli: István a szerénysége ellenére kiváló, sokoldalú művésszé vált, akiben ismertsége és zsenialitása ellenére máig megvan az önkritika képessége, ami néha már-már öncinizmusba hajlik.

– Mi a véleménye a mai oktatásról, pedagógusokról, gyerekekről?

– Elengedhetetlen a tanár maximális felkészültsége, de ez önmagában nem elég. Kell az is, hogy a reá bízott diákot megbecsülő szeretettel szeresse. Ne kezeljük le, ne nézzük kisebbrendű egyednek, mert előbb-utóbb ugyanolyan gyermekét nevelő, dolgozó felnőtté válik, mint amilyenek mi vagyunk, régiesen fogalmazva: belőle is ember lesz. Olyan ember, akibe pedagógusként én is teszek egy vonást, ami ugyan elenyésző, mégis fontos. Másrészt humor nélkül a tanítás sem megy. Aki állt már 6. órában kilúgozott, fáradt diákság elé, annak ezt a pedagógiai csínytevést nem szabad elvetnie. Számos tanítványom emlékezetét, gondolkodását sikerült egy kis jókedvvel, vidámsággal felfrissítenem, akik a mai napig felemlegetik efféle „játékaimat”, elmepauzáimat.

A város díszpolgára arra a legbüszkébb, hogy a rossz magatartású, a kollégák orra alá folyton borsot törő gyerekekkel soha nem volt fegyelmezési gondja, s ha az egykori rosszcsontok ma találkoznak vele az utcán, tisztelettel köszöntik és szeretettel beszélgetnek vele.

– Ez számomra azt jelenti, hogy valamennyire mégiscsak hatottam rájuk – nyugtázta elégedetten a nyugalmazott pedagógus. – Abban bízom, hogy megragadta őket rendszeresen hangoztatott életigém, amit Pál apostolnak a Galátabeliekhez írt leveléből idéztem mindég: „Nosza rajta! Amíg időtök engedi, tegyetek jót mindenkivel.” A Föld sokkal jobb hely lenne, ha mindannyian ezt tartanánk szem előtt.