A kényszermunkatáborokba elhurcoltakra emlékeztek Nagykanizsán

A csendes főhajtáson azokról az áldozatokról emlékeztek meg, akiket a városból és a környékéről vagoníroztak be, majd hurcoltak el otthonaiktól távoli, idegen helyekre. 1950–1953 közt mintegy tízezer embert vittek családostól a Hortobágyra, szigorú, rendőri őrizet alatt álló kényszermunkatáborokba. A megemlékezésen elhangzott: a szörnyűségeknek főként a déli és a nyugati határsávban lakók, valamint nagyobb települések lakói váltak áldozatává. Önkényesen, ítélet nélkül válogatták ki azokat az embereket, akiket elszakítottak lakóhelyüktől.

A megemlékezésen Dénes Sándor polgármester mondott beszédet. Hangsúlyozta: több hullámban hurcolták el az embereket a megyéből és a térségből.

– Olyan emberekre emlékezünk, akik a munka teremtő erejében bízva építették őseinktől és elődeinktől örökölt kultúránkat, amit értékeket és közösséget nem ismerő komornyikok el kívántak ölni a világból. Pusztán azért, mert léteztek. Ez volt a szálka a kommunisták szemében. Ezért is kell kiállnunk azon embertársainkért, családjaikért, akik otthonukat elveszítve, a világból lettek kitaszítva, mert a hatalom úgy kívánta. Pedig az emberi világunk legalapvetőbb szabadsága az otthonunkhoz, az őseink földjéhez való jog, ami a kezdetektől fogva meghatároz minket, és ami közös értékrendszerhez köt – mondta Dénes Sándor polgármester. Kiemelte azt is: ha valaki mindezeket eltagadja másoktól, az emberi létezést tagadja meg, és az embertelenséget vallja, cselekszi. Ez történt a kommunizmus évei során sok magyar otthonban is. Ezért kell emlékeznie és emlékeztetnie is a jelenkornak azokra a meggyötört emberekre, akiket a rezsim meg akart fosztani múltjától, jövőjétől.

A beszéd után Horváth Bendegúz, a BLG diákjának szavalata következett, majd a megemlékezők megkoszorúzták a vasútállomás falán lévő, elhurcoltak emlékére állíttatott márványtáblát.