Félárva lett a tandem – Visszatekintés a Hevesi Sándor Színház korszakaira

A teátrumok arcát a benne alkotók adják, ám a működést biztosító feltételek kezelőinek erős a felelősségük. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházat életre álmodók már a hetvenes évek végén eltökélten dolgoztak azon, hogy Zalának legyen kőszínháza, s a terminus nemcsak épületet, a stabilitást is feltételezte. Végül a nyolcvanas években érkezett el a pillanat. Az akkori megye- és városvezetők akár merész lépésnek is gondolhatták a döntést: Ruszt Józsefet, az akkori színházi világ egyik leginnovatívabb alkotóját nyerték meg főrendezőnek. Számíthattak rendhagyó színházfelfogásra, darabválasztásra, a színház közéleti szerepének sajátos értelmezésére. Akkoriban 13-14 bemutatót adott a színház a közönségének, s így vagy úgy, mindegyik országos kulturális eseménnyé lett. Operák, klasszikus magyar drámák kaptak új köntöst, főleg szellemi értelemben. A közönség pedig úgy tekintette sajátjának a színházát, hogy egészen biztosan nem szórakozott önfeledten minden premieren.

Változott a kép, Halasi Imre 1988-ban ült a direktori székbe. Intelligens, művelt, illemtudó, korrekt évadok következtek, a publikum igényeinek javulása mellett, hiszen közben felnőtt egy, már nem csak Kaposvárban, Budapestben gondolkodó nézői generáció. A rendszerváltott világ művészetekkel kapcsolatos ingerküszöbe is elmozdult.

Öt év múlva a kezdetektől a színházhoz tartozó Stefán Gábor az igazgató, nagyágyúkkal: vezetőtársa Bereményi Géza és Bagó Bertalan lett. Meghatározó korszak, nyugodtnak mondható építkezéssel, díjakkal, kimagasló értékű Shakespeare-sorozattal, s Az arany árával, mely a színház állócsillagának számít ma is. A néző szerette és nem szerette a darabokat, de nézte, beszélt róla, ügy volt a színpad. A szomorú végjátékot feledjük.

Nyolc éve új páros kezére bízatott a teátrum. Besenczi Árpád és Sztarenki Pál kettőse értékes éveket hozott: a házban három színház élt együtt. A népszínházi szórakoztatás hátterét a vezetők által korábbról ismert darabok adták, de itt voltak a hazai kortárs kísérletek, progresszív alkotók, tekintélyek, s velük a veretes, kemény esték. E kettő alatt, talán felett bomlott ki a legszebb bimbó, a „Tantermi deszka” középiskolásoknak szóló sorozata, amely Madák Zsuzsanna dramaturg csatlakozásával meghökkentően új, drámaian érvényes hangon, mondhatni, a saját nyelvükön szólította meg a jövő színházértőit. A bátor színház néha a felnőttek félelmével találkozott, magya­rán: hatott.

Az ez idáig jól működő, baráti kettősnek érzékelt tandem egyik tagjának, Sztarenki Pálnak felmondott a másik, Besenczi Árpád, Madák Zsuzsanna pedig elszerződött. Új korszak elé nézünk a Hevesi Sándor Színházban, ahol jövőre öt darabot mutatnak be.