A „hegyek” rekviemje

Ezen a zalai települések többszáz millió forint nyertek olyan célokra, amelyek megvalósításával javulhat a zártkertek müvelhetősége. A támogatható tevékenységek közé tartoznak a zártkertek, kiskertek megközelítését szolgáló utak javításai, ezek csapadékvíz elvezetéséhez szükséges fejlesztések, karbantartások elvégzései, vízvételi helyek kialakításai, kút és esővízgyűjtő rendszerek kiépítései, a villamosenergia-ellátáshoz kapcsolódó fejlesztések létesítései, vadkerítések építései, valamint gyümölcsfa- és szőlőtelepítések. A szinte utolsó pillanatban érkező támogatásokra nagy szükség van, hiszen a rendszerváltás óta egyre gyorsabb ütemben pusztultak ezek a kertek. Erről szól A „hegyek” rekviemje írásunk, melynek szerzője több mint fél évtizede kutatja a falvak élethelyzetét, s történelmi megközelítéssel, érzékletesen mutatja be e fájó folyamat megyei érintettségét.

– Ahogy kitavaszodott, az egyik reggelre minden gyümölcsfánkat lerágták a szarvasok- panaszkodott ismerősöm. – Nem csak a leveleket legelték le, hanem a bogyónyi terméseket is – folytatta, s elmesélte, vadkerítést építettek, beton lábakkal, vadhálóval. Ahogy felhúzták az acéldrót hálót, két napra rá, több helyen is valamilyen állat aláásott a drótfonatnak, s bejött a kerten belülre. Csapdát állítottak drót hurokból. Egyik reggelre a hurok fogott egy termetes borzot. Ahogy az állat előtt álltak, s azon gondolkoztak, hogy mi legyen vele, a borz felágaskodott, csapott egy nagyot a testével, elszakította drótot, s eltűnt a csalitosban…

A vadak elleni küzdelmen túl, beszélhetnénk a nagy nyári záporok hegyi utakat elmosó károkozásáról, a földjüket művelni nem tudó öregekről, a szőlőt pusztító kabócáról, az elhagyott földeket elfutotta gazról, gondozatlan erdőkről. Tízezer számra vadultak el a zártkertek az elmúlt évtizedekben, lassan feledésbe merülnek egykori gondozóik, erőfeszítéseik, tudásuk… A „hegy” visszafordíthatatlanul pusztul, egyre jobban magára maradt a zalai kis falvak többségének határában, még ha történtek is megmentési, tovább élési próbálkozások…

Sisa Béla, a nemrég elhunyt Ybl Miklós-díjas építész, aki, a Kárpát-medencében található népi építészet megmentésével és helyreállításával foglalkozott, Káváson tett például kísérletet a boronapincék megmentésére. Így ír erről: „Hagyományőrző település. Éjszaka a városlakók számára félelmetes a csend. Az itt lakóknak talán a szőlőhegyek – a „hegyek” – a legkedvesebbek, ahol majdnem minden családnak pincéje, "hajléka" van. A védelem alatt álló boronafalas hajlékok a legtávolabbi múltba vezetnek. Az ide látogató vendég kapcsolatot teremthet a göcseji határőrzők, gazdálkodók leszármazottjaival, megismerhetik életüket, kultúrájukat. A község vezetése elhatározta, hogy a hegyeken átvezető földutat a turisták számára is megnyitja, melynek a Boronaút elnevezést adták…” Közel negyven borona építésű pincét láthatunk erre, ezek közül 12 pince tetőzetét egy program keretében négy éve megújították. Sajnos a zártkertek átalakulása, de leginkább az elhagyása megállíthatatlan. A tulajdonosok elöregednek, sokan hagynak fel a kertek művelésével. Olyan szőlőket is elhagytak már, mely telkeken, tetőzetüket megújított pincék állnak.

Mindez mégszembetűnőbb Orosztony határában, ahol Rockenbauer Pál is barangolt:

– Nehéz elhinni, de néhány évtizede ez a hegy nem erdővel borított terület volt, hanem virágzó szőlőskertek sorakoztak pincékkel. Az erdő fái között még most is találni összeroskadt épületeket – mutatja Horváth Árpád a fák közötti omladékokat. Elmondja, hogy Örömhegyen 48-an, a közeli Aranyhegyen pedig 122-en laktak.

– Örömhegy, Aranyhegy, olyan nevek ezek, amelyek a nevükben is jelzik, valami jó történt itt az emberekkel – mondja Árpád, akivel megérkezünk a fához, amelyre a nagy televíziós túrázó, Rockenbauer Pál fotóját tették ki, mellette pedig emlékoszlopa áll.

A pusztaedericsi hegyen idősebb Varga Béla mondja: „Legalább kétszáznegyven pince volt ezen a hegyen példásan megművelt területtel. Magam is vagy hat szőlőt gondoztam. Most, pincém még van, de a szőlővel felhagytam. Annyi a vad, hogy mindent tönkretesznek, jó, ha még huszan próbálnak gazdálkodni, a fiatalok feladták, el is tűntek a hegyről. Itt születtem, de felnőtt koromig még csak nem is láttam szarvast, vagy vaddisznót, most meg a kerítéseket is szétszaggatják.  

Miért történt így? Azzal, hogy a falvakban felszámolták a lakók az állattartást, felerősödött a zártkertek elhagyása. Előbb a hegyi kaszálókat hagyták el, mert nem kellett már az itt megtermelt takarmány, majd a gyermekeket sem hívták segítségül a szülők az itteni föld adta plusz előállításához. De ez a „plusz” is drága volt! A bevásárlóközpontok mindent olcsóbban kínáltak a falusi kertben, s főleg a hegyen megtermeltnél.  Döbbenetesen gyorsan, s nagy tömegeket érintően söpört végig a magyar falun ez a változás! Egy tanulmány szerint a zártkertek sorsának alakulása országosan mintegy 5 millió embert érinthet, vannak, akiket közvetlenül a tulajdon okán, másokat csak érzelmileg, a családjuk kötődése révén. A zártkertek történelmi képződmények, a második világháború után, a téesz-szervezés hagyatékaként maradtak fenn. A belterületen voltak a lakóingatlanok, a külterületen pedig a mezőgazdasági földek, a zártkertek e kettő között helyezkednek el. A települések külterületének nagyüzemileg nem művelhető, elkülönített részeiként maradtak ránk a zárkertek. Viszont, már az 1970-es évektől tetten érhető, hogy a zártkerti ingatlanokat hétvégi telkekként kezdték használni, azon kisebb alapterületű házakat építettek, sőt, voltak (egyre többen vannak!), akik ki is költöztek oda. A földtörvény szerint nehéz volt a zártkertek értékesítése, ezért a jogalkotó 2015-től lehetővé tette a művelés alóli kivonás lehetőségét. 

Mára radikális átalakulás történt a földhasználatban. Míg 1960-ban hétmillió 141 ezer hektár volt a mezőgazdasági terület az országban, ez mára nem éri el az ötmillió 300 ezer hektárt. Az 1990-es, 341 ezer hektárnyi kertművelési ág napjainkra 38 ezer hektárra csökkent. A szőlőé 138 ezerről, 68 ezer hektárra zsugorodott, míg a mezőgazdasági művelés alól kivett földek nagysága ebben az időszakban a mintegy egymillió hektárról, közel kétmillióra nőtt. Ez természetesen nem a zárkertek átminősítése miatt történt, hanem az utak, az ipari és a városi területek növekedése miatt alakult így. A zártkerti telkek többségét ugyanis, csak az erdő futotta el, mint azt a polgármesterek közül sokan elmondták a gazdák egyszerűen elhagyták a kerteket, azok nyilvántartási viszonyainak többségét mind a mai napig nem rendezték. 

A valkonyai hegy már-már térdre rogyott. Több tömés pince összedőlt, vagy az összeroskadás szélén áll. Az egykori szép kerteket elfutotta az akác, a hatalmas, öreg szelídgesztenyefákat is szorongatja az erdő. Alig találtunk olyan gazdát, aki még műveli a szőlőjét. Ottjártunkkor egyetlen ember mozgott csak a hegyben, ifjabb Bali József akác kordon oszlopokat állított a szőlőjében.

– Hogy milyen volt ez a hegy, amikor tíz éves voltam? Azt most már elmondani sem tudom, mert szinte hihetetlen, hogy lepusztult minden. A mai fiataloknak csak a mobiltelefon kell, nem veszik a kezükbe a kapát vagy a kaszát, lefeljebb akkor tennék ezt, ha ezek nyele is mobiltelefonból volna – kesergett.

Az, hogy a zártkertek kiestek a piaci ellátási láncból óriási, szinte felmérhetetlen veszteség. A csáfordi Sebestyén Ferenc a szőlőben foglalatoskodott:

-Hetvenkilenc évesen még kordon lábakat cserélek – mondta, miközben az ásójára támaszkodva megpihent egy pillanatra: – Valamikor, amerre csak ellátunk, mindenütt szőlő borította a domboldalakat – mutatott körbe. - Még néhányan megpróbálnak szőlőt telepíteni, amiben tudom, segítem őket, de sajnos a létalapja szűnt meg a nem is olyan régi hozzáállásnak. Éppen most volt egy visszaemlékezési ünnepségünk, azon hangzott el, hogy a háború előtti utolsó évben százhúsz regrutát állított ki ez a falu, ma nem tudna tizenkettőt sem. Áfész elnökként dolgoztam közvetlenül a rendszerváltás előtt. Száz vagon számra vásároltuk fel, s adtuk el azt a termést, amit ez a hegy termelt meg. Most semennyit sem értékesítenek. A hegy eladásra már nem termel. A bor sem megy már az idén. 

A vadak pusztításával kezdtük, ismerjünk meg erről is néhány alapvető adatot. Tény, a hegyek elhagyása volt előbb, s a zártkertek beerdősülése gyorsította a vadak településekhez való közelebb kerülését. Olyan kerítést építeni, ami a nagyvadaktól megvéd szinte lehetetlen, viszont nagyon költséges. A vadkerítéseket a szarvas átugorja, a vaddisznó, vagy a borz aláássa, felfeszegeti a drótot. Sokan azt mondják, mindez azért van, mert a nagygazdák bekerítették a földjeiket, vadakból nincs több, csak azt veszik vissza, ami korábban az övék volt. Ezzel szemben tény, hogy jelentősen nőtt az ország vadállománya. Az Országos Vadgazdálkodási Adattár  szerint gímszarvasból 2020. tavaszán 119 ezer példány volt, 4 százalékkal több, mint 2019 tavaszán, 1997-ben pedig ebből a vadból mintegy 71 ezer élt az országban. Dámszarvasból 2020-ban 40 ezer volt, míg 1997-ben mindössze14 ezret számláltak. 2020-ban közel 83 ezer vaddisznót tartottak nyilván, míg 1997-ben, 59 ezret. Az pedig csak hab a tortán, hogy 1997-ben őzből közel 238 ezer volt, addig tavaly több mint 375 ezer volt a számuk. Az előbbi négy vadból összesen 234 ezer volt a növekedés jó húsz év alatt! Nem csoda, hogy olyan helyeken is megjelentek a vadak, ahol tíz éve még nem okoztak kárt…

A mezőgazdasági kormányzat az idei, új Zártkerti Revitalizációs Programjában mintegy 200 ezer hektárnyira becsüli azt a zártkerti területet, amelyen az önkormányzatok pályázatával újjáéleszthető az az évszázadok óta értéknek tekintett termelési kultúra, amelyek a szőlőhegyeken, gyümölcsösökben, az egykori mezővárosok határában kialakult. Ötmilliárd forintot különített el a költségvetés erre a programra, amiből az egyéni gazdák közvetlenül nem részesülnek.  Az agrárminiszter szerint e területek megőrzése, fejlesztése segít megtartani a helyi közösségeket, az újrainduló, lehetőség szerint őshonos és tájfajta gyümölcsfák és szőlők telepítését. A pályázat nem új zártkertek létesítését, hanem a korábban művelés alatt állók helyreállítását támogatja. Mindez abból a felismerésből fakad, hogy országszerte jelentős területetek váltak gondozatlanná a nehéz megközelíthetőség, az áram és a víz hiánya, vagy a vadkárok miatt, pedig épített örökségükkel, természeti kincseikkel a gyümölcsösök és szőlőhegyek olyan értékei a magyar vidéknek, amelyek közösséget teremthetnek, és jövőt adhatnak a helyieknek – indokolta a zártkerti program létrehozását a tárca. A pályázó önkormányzatok, amelyek eddig is sokfelé létesítettek őshonos gyümölcsösöket, 25 millió forintot nyerhetnek vissza nem térítendő támogatásként. Mindez sok polgármester szerint már későn jön, de minden fillérre szüksége van a magyar vidéknek ahhoz, hogy megállítsák a pusztulást…

A program szándékában hasznos, de a néprajzi értéket képviselő, tájjellegű pincék megóvásához is segítség kellene addig, amíg tulajdonosaiknak erre szándékuk volna.  Éppen ezért, a pusztaszentlászlói polgármester Kaj István azt javasolta Nagy István agrárminiszternek, hogy a zártkerti pályázatban tegyék lehetővé az örökségvédelmi vagy közösségi céllal önkormányzati tulajdonba kerülő épületek felújítását is. A minisztérium befogadta az ötletet, s a 2021. évi pályázat egyik célterülete arra biztosít lehetőséget, hogy ötmillió forintos keretösszegig elszámolhatóvá váljanak a borona- vagy töméspincék, esetleg szőlőhegyi keresztek felújításának költsége is…

Vannak önkormányzatok, helyi közösségek, amelyek erőfeszítéseket tesznek a nem önkormányzati tulajdonban lévő régi pincék megóvásáért is, például Szilvágyon, vagy a Mura mentén, de ehhez a tulajdonosok akarat is kellene, ők viszont nem kapnak még támogatást örökségük megóvásához. Ha ők feladják, nem lesz mit látogatni gyönyörű tájaikon, legfeljebb azokban az erdőkben nézelődhetünk, amelyek helyén egykor apáink verejtékeztek…