Meseterápia: Kissné Gaál Zsuzsanna kedvenc hőseinkről

Több száz éven át a bábok, a mesék, a játékos történetek, eredetmondák nem a legkisebbeknek szóltak, csupán az utóbbi száz évben választották szét a közönséget. Néhány éve a zalaegerszegi Griff Bábszínház Esti mese felnőtteknek sorozatával szórakoztatta a középkorúakat és nyugdíjasokat. Sokak kedvence Berecz András, akinek előadását felnőttként élvezet hallgatni. A modern kor embere nem gondolná, micsoda ereje van a népmeséknek, a benne felbukkanó misztikumnak, jelképeknek. Valljuk be őszintén, mi, szülők a házimunkát abbahagyva hányszor heveredtünk le az apróságok mellé, amikor éppen a magyar népmesék rajzfilmváltozatát nézték. Szakemberek szerint a szimbólumok üzennek, amit magunknak kell megfejteni. Az utazás csábító, mivel tudjuk az elejét, a végét, nem kell félni, hogy elveszünk a történetben. Zsuzsanna többnyire gyermekekkel foglalkozik, ám egyre több felnőtt kopogtat be az ajtaján.

- Bármelyik korosztályról legyen szó, a mese észrevétlenül tanít, gyógyít – mondja a szakember. – Az első ismerkedő beszélgetés során sokszor a szülő döbben rá arra, hogy gyermeke mellett bizony neki is jót tenne ez a terápia. Sőt, amikor mesét olvasnak a gyerekeknek, azzal maguk is bevonódnak. A mesében benne van a születés, a méltóságteljes öregedés, a boldogság, a halál, a párválasztás, a vándorlás, egyszóval az életre készít fel minket. Amikor felnőttként elakadunk egy-egy élethelyzetben, döntést kell hoznunk, tanácstalanok vagyunk. A jó történetben mindig van egy cél, amit el akarunk érni. Ezért egy kamasznál, fiatal felnőttnél nagyon jó módszernek bizonyul a példakép keresése, a hőssel való azonosulás. A hallgatás azonban nem passzív, a mesék olvasása után úgy érezzük, menni kell, cselekedni kell. Dolgozik bennünk a történet. A foglalkozás során feltérképezhetjük a belső erőforrásokat, megtalálhatjuk segítőinket, beazonosíthatjuk ellenfeleinket. Ez utóbbi nem egyszer magunk vagyunk, lustaságunk, határozatlanságunk, személyiségjegyünk, ami megakadályoz az előbbre jutásban. Az a jó a mesékben, hogy a kliens nem érzi direktnek, a mese történetéhez hozzákapcsolja a saját történetét, elkezd azonosulni vele. A tanulság akkor lesz cselekvő, ha tudatossá válik az üzenet.

- Fontos, hogy a felnőttek újra gyermekivé, játékossá tudjanak válni?

- Szerintem nyitottság kell, ugyanis ha valaki mesével foglalkozik, akkor önmagával kezd el foglalkozni. Ha elfogadja, hogy a mese nemcsak piciknek való, nem ciki nézni és hallgatni, akkor megtapasztalja, hogy hatalmas rendezőereje van. Szimbólumokban beszél hozzánk. Amikor egy sárkánnyal küzdünk, a félelmeinket győzzük le. Amikor Az égig érő paszuly című népmesében a kis legény viszszaérve a földre kivágja a paszulyt és a lehuppanó sárkányt elégeti, az azt jelképezi, hogy félelmei semmivé lettek. Ezeken az erőteljes képeken egyébként a gyerekek nem akadnak fenn. Boldizsár Ildikó úgy mondja, hogy fiatalabb korban hamarabb ki lehet nyitni ezeket a kódokat, mintázatokat. Annyira ősi szimbólumok jelennek meg a népmesékben, hogy még a kisbaba is előbb érti, mielőtt megtanulna beszélni.

- Az idősebbek milyen problémákkal jönnek?

- Nekik azért már összetettebb az életük, így a problémakörük. Az alapprobléma és kérdés szinte mindenkinél az, hogy szeretve voltak-e. Nagyon gyakran kanyarodunk az édesanyával való kapcsolathoz, a szeretetkapcsolathoz a beszélgetések során. Annak mélysége, minősége meghatározza egész életünket. Ez nagyon érdekes téma. Például a mi szüleink összességében kevesebbet öleltek minket. A negyvenes-ötvenes korosztály talán ezt szeretné kompenzálni. Akik az utóbbi években, évtizedekben váltak szülőkké, ezt a hiányt kívánják ellensúlyozni saját gyerekükkel. Természetesen mindig vannak kivételek, csupán a jelenségre hívom fel a figyelmet. Egyre inkább azt látom, hogy a mai világunkat semmi sem tudja jobban előrevinni, mint a szeretet megfelelő kimutatása. Egyre több olyan magyar népmesét fedezek fel, ahol ez a szeretetnyelv működteti a gyógyító, rendező folyamatokat. Nagyon érdekes téma ez, amiről szeretnék könyvet írni. Egyik egyetemi tanárom, Kézdi Balázs pszichológus professzor a negatív kódról írt könyvet. Köznapi nyelvünkben és a magyar szépirodalomban is sok a nem szó, ami az élet tagadását jelenti. Erre mondta Boldizsár Ildikó, a magyar népmeséket azért is használhatjuk terápiás eszközként, mert ott a pozitív kód él. Ha ezt továbbgondoljuk, látjuk, hogy a szeretetkód itatja át a magyar népmeséket.

Végül a cikkíró személyes élménnyel zárja e sorokat. Egy évvel ezelőtt csendes, elmélkedős elvonuláson vettem részt, a tízfős csapatunkban volt egy hivatásos mesemondó is.

Persze egyből lecsaptunk rá, és a mécsesek fénye mellett lelkesen hallgattuk vicces, pajzán és elgondolkodtató történeteit. Felnőttek voltunk, de ráhangolódtunk, és egy röpke időre, kiszakadva a mindennapok sűrűjéből szárnyalni, gyógyulni engedtük a lelkeinket.