Kissné Gaál Zsuzsannát arra kérik a gyerekek, segítsen, hogy ne álmodjanak rosszat

Jó volna, ha sokunknak ilyen idilli emléke villanna fel mesélős estékről és beszélgetős esős vasárnap délutánokról. Sokszor azonban a valóság felülírja az álmokat. Ám jó hír, hogy mesét olvasni, mondani sohasem késő. Van, amikor az egymásba szőtt varázs-mondatok nyitják meg lelkünkben azt a láthatatlan ajtót, amin keresztül betérhetnek életünk hősei, megmentői.

Hol volt, hol nem volt. Kezdődhetne stílszerűen így a riport, amit egy óvodabelsőre emlékeztető irodában vettünk fel Kissné Gaál Zsuzsanna meseterapeutánál. A százéves Teddy macit és társát a fotó kedvéért ültetjük a parányi, gyerekeknek méretezett székbe, házigazdánk eközben a foglalkozásoknál használt hangszereket, zenélő eszközöket mutatja. Semmi perc alatt felfedezzük a letakart fa babaházat, önkéntelenül rendezgetnénk, de szólít a kötelesség, az interjúra koncentrálunk a játékok, mesekönyvek, társasok között.

- Tanítóképzőt végeztem huszonkét évvel ezelőtt, időközben fejlesztőpedagógus, nevelési tanácsadó lettem. Boldizsár Ildikó egyik egerszegi látogatása után pedig örökre elköteleztem magam a mesékkel – kezdi a beszélgetést a meseterapeuta, aki okleves pedagógia szakos bölcsész és tanár. – Nagyon izgalmas a mesék rendteremtő ereje, hogy miként vezeti vissza a helyes útra az embert. Életünk ebből az ősrégi szimbolikus rendszerből táplálkozik, amit nem mindig veszünk észre. A terápia jól alkalmazható a kórházakban, a nevelési tanácsadás területén, iskolákban, börtönökben és a pszichoterápiában, az utóbbihoz pszichoterapeuta végzettség is szükséges. Hozzám többségében gyermekek, de örömömre egyre gyakrabban felnőttek is érkeznek. Boldizsár Ildikó Ovidiushoz visszanyúlva nevezte el módszerét (Metamorphoses, azaz Átváltozás), ezt alkalmazom én is.

- A gyermeki lélek nagyon összetett, ám nyitott, őszinte. Hogyan képzeljük el a velük való foglalkozás?

- Amikor belép ide egy gyermek, elfogadom olyannak, amilyen, amit hozott magával. A mese egy eszköz, amivel észrevétlenül segítünk. Ő hoz egy saját történetet, ehhez én egy odaillő mesével kapcsolódom. Amikor a két történet találkozik, ott kezdi a mese rendezni az összekuszált szálakat, a meg nem értett vagy ki nem mondott dolgokat. Olyan gyógyító folyamatokat indít el, ami helyreállítjaaz egyensúlyt. Mostanában meglepően nyitottak a kicsik, azonnal elkezdik a mondandójukat, szinte felkészültek arra, mi történik majd velük. Tudják, hogy játékosan fogunk beszélgetni. Arra kérnek, segítsek, hogy ne álmodjanak rosszakat vagy elmúljon a félelmük. Szinte felnőtt módjára, zavarba ejtően konkrétan fogalmazzák meg, mi foglalkoztatja őket. Amikor nem szavakkal mondják el, akkor a spontán játék során derül ki, mi a gond. Komplex módon, rajzolással, játékkal összekötve mesélünk. A szülőkkel először mindig problémafeltáró beszélgetéssel indítunk, utána kezdjük a komolyabb foglalkozást. Már az első beszélgetés után változás tapasztalható, sőt néha a szülők felismerik, hogy nekik is jönniük kellene. A gyerekek legtöbbször félelemről, szorongásról, egyfajta egyensúlyvesztésről számolnak be. A mai világban gyakori probléma, hogy nem tudnak kapcsolódni a másikhoz, a többi fiatalhoz, a körülöttük lévőkhöz, a csoporthoz, osztályhoz. Megszokják azt, hogy a családban megvan a helyük, ám nem tanulták meg a másokkal való kommunikációt. Ilyenkor lesznek visszahúzódók vagy éppen agresszívebbek. Úgy veszem észre, hozzám – talán a személyiségem miatt – inkább a csendesebbek jönnek.

- Mitől varázslatos egy mese? Miért vonódunk bele olyan könnyedén?

- Én népmesékkel dolgozom, az jön a kollektív tudattalanból, az hozza a világ rendjét. A népmesék megmutatják, hogyan viselkedjünk helyesen a világban. Sajnos kevés olyan mese van, amit a gyerekek ismernek. Itt látszik, hogy a családok már kevésbé mesélnek vagy olvasnak nekik, illetve a rajzfilmek közül sem feltétlenül a népmesét választják. A kiskakas gyémánt félkrajcárját általában ismerik, az például nagyon jó a veszteségélmények feldolgozására. Ha nem találunk közös ismert mesét, akkor én hozok egyet. Ezekhez a történetekhez idő, türelem kell, hallgatás és odafigyelés. Azért nehéz ez számukra, mert túl sok információ és inger éri őket a mai világban. Egyik feladatom, hogy kíváncsivá tegyem a gyermekeket. Ők szerencsére hamar és ösztönösen rákapcsolódnak a misztikus történetekre. Tényleg varázsereje van, ugyanis idősebbeknél, akár középiskolásoknál, ha bevittem egy történetet, akkor odafigyeltek és hallgatták. Igaz, csak addig voltak csöndben, amíg tartott a történet, de rövid időre legalább tátott szájjal és nyitott szemmel figyeltek.

Zsuzsanna végül felhívja a figyelmemet, régen a mesék világa inkább a felnőtteké volt, szájról szájra jártak a legendák, mondák. Később, az utóbbi száz évben korlátozódott csupán a legkisebbekre. Régebben a generációk kevésbé különültek el. Akkor mindenkinek volt helye képletesen a családi vagy nemzetségi tűznél, egymástól tanultak, egymás példáját látták. Modernizált 21. századunk inkább az elmagányosodásról szól, pedig jó lenne újra visszatalálni egymáshoz. S ahogy kezdtem, stílszerűen ugyanúgy fejezném be: itt a vége, fuss el véle. De nincs vége, legközelebb arról mesélünk, a felnőtteknek milyen gyógyírt jelent az olvasás, a népmesék varázsa, a bennük fellelhető kódok és minták.