Túrák motoron és négy keréken: Hogy nem találkoztunk mukucsokkal?

Álltam a Mura partján és néztem az örvénylő vizet. Milyen csodás két ország határán, szinte a senki földjén beleszippantani a levegőbe. Lassan öt éve, hogy férjemmel együtt – aki egyébként közel három évtizede motorozik – faljuk a kilométereket. Néha úttalan utakon vagy kiváló minőségű sztrádán. Utóbbit kevésbé használjuk, csak, ha nagyon sietünk valahova, bár ez nagyon ritka. A tempót és a célt mi választjuk.

Mai pandémiás-szorongó világunkban mennyire felértékelődik a szabadság érzése. Hogy lehet menni, ha csak a szomszéd megyébe, országon belülre, az is valami. Akit ugyanis megcsap egyszer a benzingőz szaga, az kérem szépen nem elégszik meg a napi 100 kilométerrel. Az a határokat akarja feszegetni. Szó szerint. És nincs annál rosszabb, amikor jelentkeznek az elvonási tünetek. Majdnem sírva markolászom az autóm kormánykerekét, amikor szemből egy-egy vasparipa száguld el. Mert hát ugye minden héten mégsem lehet menni, nincs az a benzinkártya, ami azt kibírná.

Most induló sorozatunk célja, hogy szubjektív szemüveggel, ám annál nagyobb lelkesedéssel újra villantsuk fel ezeket a csodálatos tájakat. Az olvasókkal együtt emlékezzünk. Érezzük, hogy ismeretlenül, de van valami közös bennünk. És mindegy, hogy két-, négy-, esetleg több keréken választottuk ugyanazt az úticélt. Mert valami hívott, valami megragadott és megszólított.

Nincs annál varázslatosabb érzés, amikor egy idegen országban a tömegben elvegyülve kicsit részesei lehetünk egy másik kultúrának. Vagy amikor hazai tájakon megszólít a hely szelleme, mintha lábunk a fákkal együtt gyökeret eresztene és kapcsolódna az anyafölddel.

Szóval ilyen gondolatok jutottak ott eszembe Alsószemenyén, a Mura Nemzeti Parkban. Tervezzük egyébként, hogy vadvízi evezésre jelentkezünk, remélve, hogy itt a folyón csak nem kérik a személyit és zárnak utána két hét karanténba. Lassan egyébként barátunkká válik a Dráva leghosszabb mellékfolyója, annyiszor gurultunk át felette mind a négy országban: Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban és hazánkban. Ha repülni tudnánk, akkor most ott köröznénk a Magas-Tauern csúcsai felett, ahol közel kétezer méter magasságból a Mura ered. Ott ért életem meghatározó élménye is, mikor a Keleti-Alpok leghosszabb gleccserét megpillantottuk. Ami a keresztényeknek Jeruzsálem, az a motorosnak Grossglockner. De térjünk vissza a Murához és nézzük az örvénylő vizet.

Négy és fél év alatt több, mint 23 ezer kilométert tettünk meg. Először egy Honda VFR 750-essel, tavaly óta pedig egy Suzuki V-Strommal túrázunk. Utóbbi kiváló a hegyi utakra, azokra szívesen felmerészkedünk. Néha kérdőn néznek a szőlősgazdák, hogy keveredtünk mi oda, ahova csak a seregély jár. Mi meg a GPS-re, hogy mit hülyéskedik már megint velünk.

Ezúttal könnyű hazajutni a Gellénháza-Letenye-Muraszemenye-Lenti-Zalatárnok vonalon. Annyira élvezzük, most nem Egerszeg felől megyünk haza, hanem a másik irányból. Még bekanyarodunk Iborfiára, a megye legkisebb zsáktelepülésére. Utoljára pár éve a Göcseji dombérozó motoros túrájakor jártunk itt. Jó, hogy van sisakbeszélőnk, így még egy utolsó könyörgés: ha már itt vagyunk, Lickóvadamoson menjünk végig. Néhány kisgyerek örömére megmutattuk magunkat, aztán mentős férjem kiböki, jé, itt van Mukucsfalu.

Nem volt kérdés, hogy a Mura felé induló utazásunkat ott fejezzük be. Egyetlen utcájáról és egy kíváncsi kutyáról videó készült:

Végül, mint a jó gyerekeknek álljon itt egy estimese, Mukucsfalu legendája, amit Göcsej nagy ismerője és kutatója, Gönczi Ferenc lejegyzett. Amikor a török betört Göcsejbe az emberek nagy tanakodásba estek, miként tudnának megmenekülni. Nem volt semmijük, csak az erdők tele mókusokkal, akik ugyancsak barátságban voltak a falubeliekkel. Egy okos legény – a kisbíró – kitalálta, hogy békeajánlattal elmegy a törökök táborába, s meghagyta, hogy a falu népe gyűjtsön össze az erdőben annyi mókust, amennyit csak bír, így vittek háromszáz kis állatot zsákba kötve a törököknek. Azok még sosem láttak mókust – ahogy tehenet sem -, azt hitték kicsi gyerekek. Kikötötték a sátor mellé, nehogy éjjel megszökjenek. A mókusok aztán kirágták magukat a zsákból, s a menekülő ellenséget jól összerágták. A törökök úgy megijedtek, hogy elmenekültek.