Bánáti Lajos 1956-ban a magyar zászlóval vonult a munkások előtt: drágán megfizetett érte

Az 1937-es születésű Bánáti Lajos nagy reménység volt, azonban 1956-os szerepvállalása miatt kettétört sportkarrierje. A 83 éves Lajos bácsi még ma is jó egészségnek örvend: hiába, az élet bizony megedzette…

– A Teleki utcában jártam elemi iskolába, ott, ahol most a Bogdán János cigány közösségi ház áll. Máig emlékszem, hogy az osztályterem ablaka az akkor még makadámút Teleki utcára nézett, mi meg odasereglettünk az ablakhoz, és bámultuk a Kaposvár irányába vonuló német katonákat. Lovas szekereken vitték az utánpótlást, a katonák pedig gyalogosan meneteltek a kordék mellett, 1944 kora őszét írtuk. Apám 28 hónapig volt a keleti fronton: Ukrajnában szolgált őrvezetőként. Mikor hazajött, kaptunk az államtól egy lakást a Zrínyi utca 47-ben, oda költöztünk át 1945 elején. A ház pincéjében bújtunk el, mikor elérte a front Nagykanizsát. Húsvét előtt történt, 1945 kora tavaszán: mikor az orosz–bolgár erők elérték Kanizsa határát a sánci városrész környékén, apám megtiltotta, hogy feljöjjünk, de persze mi a bátyámmal csak kiszöktünk az egyik hajnalban leskelődni. Ahogy kivilágosodott, egyre közelebb hallottam a fegyverropogást, majd egyszer csak a Batthyány utca–Zrínyi utca kereszteződésében megjelent két orosz katona prémes sapkában, hosszú katonai köpenybe burkolózva. Egy géppuskát húztak maguk után, amelynek két kis kereke volt, és egy öles páncéllemez védte a mögüle tüzelőt.

A katonák, idézte fel Bánáti Lajos, egy pillanat alatt megfordították a fegyvert, majd végiggéppuskázták az egész Zrínyi utcát, lefelé, a Nagyposta irányába. A sorozat után halálos csend ült a környékre, majd többtucatnyi bolgár katona jelent meg, és hurrázva indultak rohamra a Csengery utcai kereszteződés irányába.

– Mi a házunk melletti telken egy fal takarásából leselkedtünk, mikor fülön csípett minket az apám, és visszazavart a pincébe.

A németek ekkor már a Vár utca végén jártak: a Principális-csatornánál építettek ki egy nem túl erős védvonalat, illetve Kiskanizsa házai közé vették be magukat. Nagy harc volt a Principális hídjánál, az oroszok válogatás nélkül lőttek mindenre, még a kiskanizsai templomtornyot is találat érte: az oda betelepült német megfigyelőket lőtte telibe a Vár utcára telepített szovjet tüzérség, emlékezett vissza Bánáti Lajos.

– 1947-ben apám vett egy vasvázas, Luxus típusú kerékpárt, azzal járt dolgozni. A bátyám meg én pedig, amikor csak tehettük, felpattantunk rá, és hajtottuk: így tanultam meg biciklizni. 1952-ben kezdték építeni a 7-es utat a Balaton irányába. Volt egy jó barátom, az Anger Pista, aki akkortájt már az „olajosok” kerékpár szakosztályában kerekezett. Vele tekertem állandóan ezen a készülő úton, edzés gyanánt. Emlékszem, Kanizsa határában, Galambok környékén és a somogyi határszélen még nem készültek el a főút hídjai, így itt a vállunkra vettük a kerékpárt és gyalog keltünk át a csatornák árkai felett. A szakosztály edzője, Dávidovits Ferenc úgy figyelt fel rám, hogy elkísértem a Pistát az edzéseikre: mikor a versenykerékpárokkal tekerő olajosok nekilódultak, én az egyszerű, vasvázas, váltó nélküli Luxus bicajommal simán tartottam velük a tempót. Sőt, egyszer 15 forinttal a zsebünkben indultunk el a Balaton irányába: eltekertünk Fonyódig, majd a „Zala” komppal áthajóztunk a badacsonyi kikötőbe. Onnan először fel a Badacsony tetejére, a kereszthez, és csak utána indultunk haza. A keszthelyi piacon vettünk egy kiló szilvát, azzal jóllaktunk. Végül úgy elfáradtunk, hogy visszafelé Zalasárszegen bekéretőztünk egy portára vízért. Mikor a háziak meglátták, hogy nézünk ki, baracklekváros kenyeret is kentek a friss kútvíz mellé. Tizenöt éves múltam ekkor… Mikor ezekről tudomást szerzett a Feri bácsi, felvett a csapatba, és kaptam egy versenybiciklit: 1953 tavaszát írtunk, ekkor szerszámkészítőnek tanultam az ipari iskolában, és egy év múlva már a Gépgyárban dolgoztam.

Ezekben az időkben kéthetente jártak területi versenyekre, Kaposvárra, Pécsre és Szekszárdra, Bánáti Lajos ez utóbbi várost és versenyeit szerette a legjobban.

– Ilyenkor kikértek bennünket egy órával előbb a Gépgyárból: kitekertünk a vasútállomásra, és indultunk Pécsre. Este fél nyolc tájékán értünk a Mecsek fővárosába, összerendeződtünk a peronon, és irány a majd 70 kilométerre lévő Szekszárdra, bicajjal. Átlag 30 km/h sebességgel tekerünk, mert olyan meredek partok vannak arrafelé, a mecseknádasdi szerpentin például 5 kilométeres. Reggel felkeltünk, és indult a területi verseny. Vagy a Balaton, vagy pedig Pécs irányába tekertünk: mi, ifjúságiak 40 kilométeres, a nagyok 60 kilométeres kört csináltak. Egyszer úgy 15 kilométert tettem meg a rajtvonaltól az élbolyban, mikor elestem a makadámúton. Persze a bicaj használhatatlan lett: visszatoltam a kerékpárt Szekszárdra, majd a rajtbíró felesége, aki egy fodrászüzletben dolgozott, csipesszel szedegette ki az oldalamból a makadámköveket: a mai napig megvan a nyoma…

Kanizsa is rendezett versenyeket: 1953-ig, amíg el nem készült a 7-es főút, addig Letenye irányába tekertek a versenyzők, majd pedig a Balaton felé. Az ifjúságiaknak Komárváros után, Zala és Somogy megye határánál volt a forduló, a felnőttek Balatonkeresztúrig, később pedig Fenyvesig vagy Fonyódig tekertek, majd vissza. Szintén a városban rendezett az olajos szakosztály háztömb körüli versenyeket is, ezek a belváros utcáin zajlottak.

– A legemlékezetesebb tekerésem balul végződött: váltáskor kiszakadt a bowden, majd beakadt a küllők közé, miközben az akkor még makadám Kisfaludy utcán tekertem, és hatalmasat estem – mesélte Bánáti Lajos, hozzátéve: nem csak kerekezett, tornázott is. – A 2012 nyarán elhunyt Bálits Karcsival a kanizsai „gépgyáras” akrobatikus MHSZ („Munkára, harcra kész”) tornászcsapat tagjai voltunk. Bálits Károly barátom autóvillamossági szerelő volt a gyárban, később a vívás lett az élete. Neki köszönhető, hogy Kanizsán vívócsarnok épült, amit aztán róla is neveztek el. Az én életem viszont nem várt fordulatot vett 1956 októberében. (Folytatjuk.)