Mentorok, mesterek, és a szorgos tanítványuk – Marancsics Erika, a X. Sajtófotó Kiállítás egyik díjazottja

– Milyen régmúltra tekinthet vissza mint fotós? – kérdeztük tőle.

– Éppen csak elmúlt egy éve, hogy beiratkoztam egy kínálkozó tanfolyamra – mondta a díjat nyert egerszegi hölgy.

– Ezek szerint ez volt az első megmérettetése?

– Pontosan. Már arra sem számítottam, hogy a beküldött képemből öt is a kiállítótérbe kerül, de arra meg aztán

egyáltalán nem, hogy az egyikkel díjazott is leszek.

– Biológia–testnevelés szakos tanárként Zala megyében bizonyára sokan ismerik, de könnyen lehet, hogy azt viszont csak kevesen tudják, hogy mindig része az életének valamilyen kreatív tevékenység is, és úgy tűnik, mindig magasabb színvonalon annál, mint amit futó kedvtelésnek nevezhetünk.

– Mintha összefonódna az életemben két szál. Az egyiket a végzettségem szerinti foglalkozásom képezi, amit a mai napig lelkesen és szívesen gyakorlok. Édesapám nyomán szinte természetes volt, hogy pedagógus leszek. Kilencéves koromtól sportoltam, és a testnevelés mellé igazi érdeklődésből választottam a biológiát. De már általános iskolás koromban is megjelent egy motívum a másik szálból is, szerettem nagyon a rajzot, egy pillanatra talán az a vágy is felmerült bennem, de jó lenne művészeti középiskolába menni, de ez a vágy el is ült. A főiskolai években teljes elánnal a két szakomra koncentráltam. Miután végeztem, és tanítani kezdtem, hamarosan ismét felbukkant ez a másik szál: egy ismerősöm szövő szakkörbe hívott. Nagyszerű szakkörvezetőnk volt, Török Eta személyében, és több mint öt esztendeig a népművészet közelében maradtam. Nagyon koncentráltan, aprólékosan és precízen dolgozom, bármiről is legyen szó, és amikor már kisgyermekes anyaként a gyapjúszövéshez szükséges alapanyag túlságosan drágának bizonyult, spárgából szőttem.

– Hogy lehet spárgából színeket felvinni?

– Fel lehet, vannak különböző nyers vagy föld árnyalatú spárgák, de színesebbek is, úgyhogy ez nem volt akadály számomra. Török Eta népi iparművész nemcsak alkotónak, hanem oktatónak, hagyományközvetítőnek is kiváló, nyilván az ő nagyszerű hatásának köszönhetem, hogy nagyon gyorsan sikeres lettem, előbb a népművészet ifjú mestere címet, majd a szövő népi iparművész címet is elnyertem, a zsűrizésekre benyújtott munkáim révén. Két gyöngygallér még megvan az ekkor zsűrizett munkáimból, várom az alkalmat, hogy nyakra kerülhessenek, és egy ágytakaró is őrzi ennek a szép időszaknak az emlékét.

– Mi vetett véget a szövésnek?

– Lakhelyváltozás következtében már nem volt alkalmas helyem a nagyméretű szövőkeret elhelyezésére.

– Vége is lett a kreatív kibontakozásnak?

– Nem, bár egy ideig a következő kreatívkodást csak a magam kedvére csináltam. Rábai kavicsokra kezdtem tűfilccel rajzolgatni, elsősorban növényeket és állatokat, élethűen. Mikor már volt egy kis kollekcióm, megmutattam azt gimnáziumi rajztanáromnak, Borbás Györgynek. Rögtön kapott rajta, hogy csináljunk egy kis kiállítást a Zrínyi Miklós Gimnázium új földszinti terében. Nagy siker lett, a tanár úrral akkor már kollégaként tegeződtünk, s amikor egy alkotást átadtam neki köszönetem gyanánt, azt mondta jó humorral: „Na majd te is kapsz tőlem egy elrontott vázlatrajzot!” Erre sajnos már nem kerülhetett sor.

– Meddig tartott ez a kavics­rajzolás?

– Abban az időben ez a műfaj még kuriózumnak számított, sok helyen tanítottam alkalmilag mindazt, amit kikísérleteztem autodidakta módon magamnak. Változtak aztán a körülményeim, és egy kényszerpihenő során visszatértem az általános iskolás koromban abbahagyott rajzoláshoz, amihez akkori kolléganőmtől, a képzőművészként is tevékenykedő Németh Klárától kértem, és kaptam is segítséget. Sokat küszködött velem, hogy feladjam azt a szimmetriára való törekvést, ami a népi szövésnél törvényszerű volt. A grafikai munkához is nagy figyelem kell, mégis szinte teljes rekreációt jelentett számomra ez az időszak, aminek végén ismét ott volt egy kis kiállításra alkalmas anyag. Ma abból a kollekcióból több a lakásomat dísziti.

– Mintha volna egy tendencia az életében arra, hogy inspiráló személyiségekkel találkozzon. Vagy alkotó személyeket tud arra inspirálni, hogy a legjobbat hozzák ki önből?

– Igen, teljesen így van. Azt hiszem, mindig olyan mentoraim voltak, akik a legjobbat hozták ki belőlem.

– Már nagyon színes ez a második szál: szövés, gyöngyfűzés, kavicsrajz, grafika. Szövődött-e még bele újabb szín?

– Igen, bár első hallásra – mivel nem csak manuális tevékenységet takar – nehezebben illeszkedik ide, de én jól látom, hogy komplexebb módon, de beleillik a sorba. Capoeirázni kezdtem, ami az önkifejezés új formáját jelentette számomra. Ez egy nagyon összetett, zenére gyakorolt küzdősport, ami egy tágabb dél-amerikai kultúrához illeszkedik. A brazil oktatónktól, Marcelo Silvától portugálul is tanultunk, énekeket és zenéket ismertünk meg. De engem a mozgásforma újdonsága ragadott meg.

– Ön minden sportossága mellett nem kimondottan az az erőteljes alkat…

– Valóban nem, és pontosan azért jelentett sokat a számomra, mert ezzel az alkattal nem az erőn, hanem a gyors, váratlan reagálásokon át lehet érvényesülni. Így ebben az élményben teljesen új oldalról ismerhettem meg magam. Sajnos sérülés vetett véget ennek az időszaknak.

– Hogy jött a fotózás?

– Korábban is úgy gondoltam, majd nyugdíjas koromban megtanulok fényképezni. Felnőttek, önállóak lettek a gyerekeim, van időm, gondoltam, miért várnék tovább? Épp olvastam a hirdetést a tanfolyamról, és beiratkoztam. Kicsit tartottam az egésztől, mert ott a többség profi gépekkel rendelkezett. Tanultunk épület- és enteriőrfotózást, szabadtérit, táj- és portréfotózást. A fotózás természetesen nincs befejezve azzal, hogy elkattintottuk a gépet. Jönnek az utómunkálatok, amiben még sok tanulnivalóm van. A fényképezőgép a kezemben legalább olyan jó ürügy önállóan kószálni téma után kutatva, mint egy kutyát sétáltatni. Sokszor van workshopra lehetőség, amikor kiscsoportos módon dolgozunk egy-egy témán, és egyedül is tudok hódolni ennek az új hobbimnak. Nagyon sokat kell még tanulnom, épp csak az elején vagyok a fotóismereteknek. Eszembe sem jutott volna pályázni egy ilyen nagy múltú fotós fórumra, de az oktatóim, Bolla Gábor és Gácsi Gergő biztattak, mint ahogy mindenkit a csoportunkból. Ugyanúgy képesek voltak kihozni belőlem a legjobbat, mint az előző mestereim a korábbi kedvteléseim gyakorlása során. Rendkívül jólesett őszinte örömük az eredményhirdetéskor. Úgy érzem, a fotózásban szinte végtelen sok lehetőségem lesz, tanulni is, próbálkozni is. Azt még tudatosítanom kell, hogy mindig legyen a gép a kezem ügyében, mert különben elszalasztok soha vissza nem térő témákat. Most síelni készülök, izgatottan viszem magammal az új gépemet, amely még nem járt sípályán.

Döntse el az olvasó, hogy csak a mentoroknak jár ki az elismerés, vagy a tanítvány sem mindennapos jelenség, akivel a mentorok is elégedettek lehetnek.