Gyűjtőszenvedélyből lakható házi múzeum Zalaegerszegen

Nem sorolom közéjük Tóth Pétert, bár kisebb városi múzeumot megszégyenítő gyűjteménnyel rendelkezik, mert nála a régi tárgyak iránti vonzalom nem divat, hanem hosszú évek óta tartó erősödő szenvedély. Ő volt az, aki az egerszegi ruhagyár felszámolása után dokumentumok, iratok tömegét vásárolta meg és tette ugyanezt, miután a Caola gyáregysége és a Zalahús hasonló sorsra jutott. Úgy gondolta, tartozik annyival az utókornak, hogy megmenti, amit lehet, mert ez is történelmünk része.

A tűz-, munka- és környezetvédelmi vállalkozóként dolgozó 46 éves férfi egerszegi otthonába szinte naponta kerülnek be a múltat idéző holmik. Így a gyűjteményben már 20 veterán motorkerékpár sorakozik, Danuvia, Pannónia, Czetka, Izs és olyan régi négykerekű, mint a Zaporozsec és a Trabant, s említhető a Csepel D344-es teherautóra épített katonai relés átjátszóállomás, no meg a magyar mezőgazdaság igáslovaként tisztelt, ma is megbecsülésnek örvendő Dutra traktorok sem maradhatnak ki a felsorolásból. A múlt tiszteletének szellemében a háztájiban őshonos baromfik, sertések élik mindennapjaikat, a gyümölcsfák is inkább eleink idejében voltak ismertek és népsze­rűek, a család önellátásra képes gazdaságában ismeretlenek a modern kemikáliák.

– Ha ma bezárnának a boltok, pár évet akkor is kihúznánk – összegzi röviden Tóth Péter, és közben az ablak előtti asztalon a napfényben fürdőző palántákat is megmutatja, miközben helyet foglalunk a tágas előtérben, ahol több száz év néz ránk vissza a bútorokról.

Már az előbbi felsorolásból is sejthető, a szenvedélyével lehetőségei határait is feszegeti Tóth Péter, hiszen évről évre egyre kevesebb szabad hely maradt a ház körül az újabb és újabb régiségeknek. Szerencséjére a szomszédos porta négy éve eladóvá vált, így távlatos lehetőség nyílt előtte.

– Eleinte csak annak örültem, hogy végre lesz hely a gépeknek a megnövekedett udvaron. A házat a világháború után húzta fel a gazdája, aki a többéves orosz fogságban tanulta meg a vályogvetést. Úgy beszélik, hazatérve saját kezűleg épített mindent. Lett egy szoba, amit csak sok évvel később egészített ki újabbal. A komfort az akkori időknek megfelelő: pottyantós vécé az udvaron, a vizet a ma is szolgáló kútról húzták. Aztán került csap, vagy ahogy annak idején mondták, fali kút a konyhába, de fürdő nem épült. Ha a lavóros mosakodás kevés volt, lehetett tisztálkodni az udvaron a bádogkádban a napsütéssel melegített vízben. Ezért először a ház elbontásán gondolkodtam, aztán jött az ötlet, hogy visszaalakítom a házat az 50-es évek színvonalára – idézi fel a magától értetődő megoldást, s indulunk körülnézni a portán, amit a Sztálin utcába is címezhetnénk, mert a ház falán ott a Generalisszimusz nevével a zománcos tábla. – Barátomtól kaptam, nagy kincs, ilyet nem lehet venni, mert 1956 után mindenhol átkeresztelték a diktátorról elnevezett közterületeket – magyarázza. – Miután megszületett az ötlet, szenvedélyesen kezdtem gyűjteni az ötvenes, hatvanas évek tárgyait, s meglepően nehéz dolgom volt, mert ezekből nem sok minden lelhető fel. Ezért vagyok büszke a szerzeményeimre. Ezek egyike a Szaratov hűtő, amit Lenti mellől, egy hegyi hajlékból hoztam el, gazdája még aznap is használta, ma is működőképes – meséli.

Érdemes tudni a híres szovjet frigóról, hogy ezeket 1951-ben hadiüzemben kezdték gyártani a névadó városban, a Volga mellett. Évente közel egymillió készült, 37 országba importálták, köztük hozzánk is, de nem kevés került magyar háztartásokba a hazánkban állomásozó szovjet hadsereg tisztjeinek jóvoltából. Később a gyárban készültek a Jak–40-es repülőgépek, talán ellensúlyozva, hogy a hűtőszekrényeik pokolian nehézre sikerültek.

– Tartalékként ott a kilincses Lehel hűtő is, meg egy Zil-Moszkva – büszkélkedik a ritkaságokkal. – Ez utóbbit nem sokan ismerik, a neve árulkodik arról, hogy a moszkvai autóipari cégekben kezdték a gyártásukat még a negyvenes évek végén. A zsírosvindőm is mondhatni páratlan – tér át másik kincsére. – Kék, barna, piros színben sok háztartásban meg lehetett találni, de az ilyen, malacfejjel díszített fehér, az ritkaság. Bonyhádon gyártották, meg is kérték az árát a káptalantóti használtpiacon, mert ott akadtam rá. Legbüszkébb a sparheltre vagyok, tengerkék színű, rajta a Béke felirat és a békegalamb, idézve a Rákosi-korszakot. Nagy szerencsém volt vele, mert tűzhelyként hirdették, így kevesen érdeklődtek utána, és amikor én ezt megláttam, rájöttem, hogy kincset találtam. Ezt sose használták, megvették, hogy majd leváltják vele a régit, de egyszer se gyújtottak benne tüzet. A zöldre festett konyhaszekrény szintén ismerős lehet az idősebb korosztály számára, kevés maradt már meg használható állapotban – mutat körbe a konyhában, ahol mindenhol régi háztartási eszközök sorakoznak: faszenes vasaló, szódásüveg, petróleumlámpa, alukulacs és még sorolhatnám hosszasan. A falvédő hímzett bölcsességénél pedig csak a munkásmozgalom jeles pillanatait megörökítő plakátok szereznek derűsebb pillanatokat. Ezekből a műhelyként használatos másik szobában szemezgethetünk.

– Munkám miatt nagyon sokat járok a megyében, és ha látok valami régiséget, azonnal lecsapok rá. Emellett gyakran keresnek meg ismerősök, hogy a hagyatékból megmaradt régi holmiknak gazdát találjanak, mert nem akarják egyből kidobni – magyarázza és sétánk a tisztaszobában folytatódik, és feltárulnak a szekrények. – Így kerültek hozzám az egyenruhák is, amikor egy egerszegi padláson jó pár katonaládára bukkantam, a többsége üres volt, de az egyik tele rongyokkal. Kipakoltam, és furcsálltam, hogy nagyon vastag az alja, hát oda építették be a titkos, zárható rekeszt, s ott hevertek a katonai egyenruhák egymásra hajtogatva. Nem értettem, miért kellett elrejteni, a néphadsereg korából származott mindegyik, a hetvenes években a nagypapa viselhette, aki katonatisztként szolgált Zalaegerszegen. Ajándékba kaptam több munkásőr-egyenruhát is. Látható itt a gyakorló, az ünnepi változat, kitüntetésekkel is fel tudom díszíteni ezeket, ha valaki magára ölti, még úttörőkíséretet is kaphat melléje, mert olyan ruha is lapul a szekrényben – mondja és előhúzza a piros nyakkendős öltözetet. – Salomvári nagyanyám sokszor mesélt róla, hogy ezeket a szekrényeket, a tükrös fésülködőasztalt, az ágyat egy garnitúraként az ötvenes években vették, és abba a tisztaszobába kerültek, amit sosem laktak, ezért minden szinte újszerű állapotú most is – mutat körbe büszkén.

A jövő felé tett lépésként is értékelhetjük, hogy a diavetítő mellé került a háztartásba televízió is, ami az ággyal szemben kapott helyet. Az Orion gyár Duna típusú készülékét 1959-től gyártották, a fekete-fehér képet sugárzó 35 kilós szerkezetért a jól kereső munkások is többhavi bérüket fizethették ki.

A házigazda arról is beszél, hogy megfordult a fejében, megnyitja a házi múzeumot, mert olyan sokan érdeklődtek, iskolák is bejelentkeztek, hogy diákokat hoznának múltidéző sétára. Esetleg kiadná szállásként, morfondírozott, hiszen biztos akadnak olyanok, akik szívesen megtapasztalnák, milyen körülmények között laktak nagyszüleik anno.

– Hoznák a gyerekeket, unokákat is, hogy megmutassák, miként éltek eleik. Kiganajozhatják a disznókat, etethetik a baromfit, kapálhatnak, szedhetik a krumplibogarakat. Ha a nap végén meleget akarnak vagy főznének, vághatnak fát, rakhatnak tüzet, forralhatnak vizet a mosakodáshoz. Itt nincs mikró, nincs internet, az ágyban meg szalmazsák vár. Ez nem olyan, mint a múzeum, ahol sok minden látható, de nem lehet megfogni és használni a korabeli tárgyakat, itt átélhető a múlt. Semmihez nem fogható érzés, mi a családdal már kipróbáltuk. Begyújtottunk a sparheltbe, rotyogott a forralt bor, vacsorára mangalicazsíros kenyeret, sült krumplit ettünk hagymával, s ehhez minden hozzávalót mi termeltünk meg. Vacsora után bekapcsoltuk a diavetítőt, mesét néztünk, aztán a szalmazsákos ágyon aludtuk ki magunkat. Reggel pedig az öreg csörgőóra ébresztett – idézi fel mosolyogva, és szemein látszik, közben folyamatosan szaladnak a gondolatok a fejében, még mi mindennel gazdagíthatná a gyűjteményt.