Batthyány Lajos Gimnázium diákja, Váradi Luca KORO-NA-PLÓ-t vezet

2020. március 15-ét írunk. Normál esetben országszerte ünnepségsorozatok zajlanának, de még csak beszélni sem lehet normál esetről. Miért? 2019 decemberében ütötte fel fejét a koronavírus, amely biztos gyógymód híján napról napra szedi áldozatait az egész világon.

Ami főleg minket, fiatalokat érint az az, hogy nem járhatunk iskolába a vírus terjedése miatt. Ez nem tanítási szünetet jelent – amire fel is hívták a figyelmünket –, hanem ezen túl online oktatás lép életbe. A kérdés csak az, hogyan.

Én összeállítottam magamnak egy napirendet arról, hogy mikor mit fogok csinálni. Ez másnak biztosan furcsán hangozhat, minek tanulok már rögtön az elején? Azért, mert egyrészt idén előrehozott és jövőre „rendes” érettségit teszek, nem engedhetem meg magamnak a lassítást. Meg amúgy is megkapjuk a tudnivalókat hamarosan, legalábbis remélem.

Hogy a helyzetnek milyen lélektani következményei lesznek? Ezért ülök és gépelek lázasan. Annyi minden van a fejemben, és mivel a házból sem engednek ki, így elég nehéz emberek közé mennem és megosztanom a problémáimat akárkivel is. Szóval valahogy rendet kell raknom az agyamban és úgy érzem, ezt csak így, ebben a formában tehetem.

Azt mondják, hogy a legrosszabb még hátravan. Nem tudom, mit értsek „legrosszabb” alatt. Vajon hány fertőzött lesz még? Hány embert veszítünk el? Találnak rá biztos gyógymódot? Vezetnek be kijárási tilalmat az országban?

Március 16, hétfő, a homeschool első napja. Bizarr egy átlagos hétfő reggelen fél hétkor nem az ébresztő hangjára kelni. Pedig még egy jó darabig nem is kell. Ennek ellenére viszonylag korán kidobott az ágy a megszokott rutinomra emlékeztetve. Még magam sem hittem el, hogy nem az iskolapadban fogom lehúzni azt a hét-nyolc órát, hanem főleg otthon az íróasztalomnál, csendes és nyugodt környezetben. Ez még akár jól is sülhet el. De ugyanakkor nem tudok megfeledkezni arról sem, hogy mi folyik odakint, és hogy miért volt szükség azokra a bizonyos intézkedésekre, amelyek ugyan az egészséget szolgálják, de bizonyára mindenki életét felforgatják rövid vagy hosszú távon. Elszomorít, hogy mennyi mindenről le kell – sőt, kötelező – lemondanom.

Elhatároztam, pozitívan állok hozzá az új szituációhoz. Az előző este mindent óráról órára pontosan megterveztem egy határidőnaplóban, hogy ne essek kísértésbe és feledkezzek meg az iskoláról vagy unblock a kötelességeimről. Összeállítok egy otthoni edzéstervet, hogy a mozgást se hanyagoljam el. Nem hagyom, hogy a „házból-ki-nem-mozdulás” bármiben is meggátoljon, így keresek alternatívákat, amelyek működhetnek.

A nap folyamán a tanárok jelentkeztek az anyagokkal, házikkal, segítségnyújtó netes oldalakkal, úgyhogy sikerült feltérképeznem, mennyi minden vár rám, neki is rugaszkodtam. Egy darabig gyanúsan könnyűnek tűnt a dolog. Először a mateknál éreztem, képtelen vagyok egyedül feldolgozni a teljesen új témát órai magyarázás nélkül. Olyan ez, mintha egy kutya saját magát sétáltatná a gazdája nélkül. Másfél órán át szenvedtem a különböző oktatóvideókkal és elektronikus tankönyvekkel, de valahogy sehogy sem lettem előbbre. Eléggé felhúztam magam rajta, és inkább ledőltem az ágyamra. „Mindenkinek új a helyzet és senkinek sem könnyű. Légy türelmes!” – mondtam magamnak.

Aztán anya hazajött a boltból. Rengeteg képet és posztot láttam a Facebookon és Instagramon a kifosztott polcokról, végighallgattam az ő beszámolóját is. Aztán segítettem neki a tennivalókban.

Egyetlen egy hely miatt hagytam el ma a házat: elmentem külön angolra. Sejtettem, hogy ma kevesen leszünk, csak négyen voltunk a tanárral együtt, családias légkörben, szókincsbővítős feladatokkal telt az óra. Talán ez volt a nap fénypontja. Legalább egy picit kimozdulhattam.

Nem voltam mostanában nagyon társasági lény, de ez a kényszeres bezártság akkor is nagyon megrémiszt. Mindenesetre a reménykedés fog erőt adni nap mint nap. Mert tudom, hogy semmi nem tart örökké, így a járvány sem. Egy nap úgy kelek fel, hogy már nyoma sincs a felhajtásnak, és minden folytatódik ott, ahol abbamaradt.

Március 19, csütörtök. Felkelek, eszem, tanulok, idegösszeroppanást kapok, tanulok, tanulok, eszem, alszom: nagyjából ebből állnak a napjaim, kis kitérésekkel. Semmi érdekes nem történik, gyakorlatilag lelassult az életem. Még csak az online tanítás 4. napjánál vagyunk, de olyan érzésem van, mintha egy hónap lenne. Máris hiányoznak a barátaim, az osztályom, az edzések, a csapattársaim, a tanáraim, az edzőim, minden és mindenki, ami, aki szerves részt alkotott eddig az életemben.

Kedden bemehettem a suliba a cuccaimért, így még ha csak pár percig is, de emberek között voltam. Amint beléptem az ajtón, már fújták is le a kezeimet kézfertőtlenítővel. Anya a lelkemre kötötte, hogy ne öleljek meg senkit, és ne álljak le beszélgetni másokkal, úgyhogy gyorsan összeraktam a padban maradt könyveimet, fogtam az egyik osztálynövényt és siettem ki az épületből. Láttam már üresnek az iskolát, de most mégis sokkal nyomasztóbbnak is ijesztőbbnek tűnt, mint szokott. Bepattantam a kocsiba és indultunk is haza.

V

ajon más is ilyen komolyan veszi ezt a helyzetet, vagy csak én élek úgy, mint Aranyhaj a toronyban? Csak az udvarra mehetek ki, vagy ha sikerül meggyőznöm anyát, akkor elmegyünk kocogni, amúgy 24 órából legalább 12-t a szobámban töltök a gép előtt. A nap végére már kifolynak a szemeim és olyan kimerült vagyok, hogy ha még akármit is csinálni szeretnék, egyszerűen nem megy.

Nagyjából 100 értesítést kapok egy nap a telefonomon. Ez részben a tanárok által kedvelt Google Classroom és a Kréta miatt van, de rengetegen bombáznak üzenetekkel, hogy segítsek nekik, mert valami nem világos az egyik feladattal kapcsolatban, vagy nem tudnak x helyre bejelentkezni. Amíg mindenkinek válaszolok, addig eltelik egy óra (!!!), szóval már csak azért sem úgy alakul a napom, mint ahogy előre elterveztem. De hát ki kell mozdulni a komfortzónából, nem?

Hogy valami öröm is legyen, végre olyan tempóban haladhatok az anyaggal, mint ahogy mindig is szerettem volna: jobban elmélyülhetek egy-egy részben, sokat jegyzetelek, utánanézek a témáknak… Végre elkezdhettem egy könyvet, filmeket nézhetek a témákról, amiről tanulok. És a legjobb: egy órával tovább alszom.

Már ha alszom. Mert esténként azon gondolkozom, hogy mi is történik most pontosan.