Hátizsákos túraként hódította meg Mexikót a kanizsai csapat

Göbölös Kristóf, Göbölös Martin és Wiesner Ákos a thai élmények után fővárosi barátjukat, Megyes Józsefet beszélték rá arra, hogy tartson velük a kivételesnek ígérkező útra. Egyfajta bemelegítésként először Nápolyt vették célba, majd a készleteiket alaposan feltöltve nekivágtak a közép-amerikai ország meghódításának.

– Soha nem foglalunk előre szállást, kivéve az első napon, hiszen a repülőút két átszállással 23 órás utazást hozott – mondták. – Ezután nem lett volna kedvünk bolyongani az ismeretlenben.

Martin az utazás előtt hetekkel átbogarászta az összes katalógust, az internetes úti beszámolókat, a különféle tájékoztatókat. A mexikói útvonal tervezése, a fontosabb látnivalók meghatározása szintén az ő feladata volt.

Az utazókat már régóta érdekli a föld legnépesebb spanyol nyelvű országa, a legészakibb és legnyugatibb latin-amerikai állama. Egyfajta titokzatosság lengi körül, mely az európaiak többségét felfedezésre sarkallja.

– Bár a többség általában a kellemes időjárás és a fehér homokos tengerpart, a pálmafák és a passzív pihenés miatt választja Mexikót – mondták. – Persze bennünket sem hagyott hidegen utóbbi tény, de jóval izgalmasabbnak tűnt a belső területek, az ősi Mexikó megismerése. Az emberek rendkívül melegszívűek és vendégszeretők. Számukra a család jelenti a társadalom alapkövét. Nagyon büszkék a gyökereikre, hagyományaik­ra, ami szembetűnő a mindennapokban és akkor, amikor különleges alkalmat ünne­pelnek.

Sokféle népcsoport található az országban: nagy többségük mesztic (kevert származásúak: mind őslakos, mind európai elemekkel rendelkeznek), kis százalékuk pedig „európai mexikói” (európai ősöktől származó emberek, akiket a mai napig a tehetősebb rétegekkel kötnek össze), rajtuk kívül 62 indián törzs él az országban, amelyek nagy gondot fordítanak őseik hagyományainak ápolására. Kis számban arab-mexikói és afro-mexikói közösségek is felfedezhetők, ami még sokszínűbbé és változatosabbá teszi Mexikót.

– Hozzánk hasonló magas, fehér bőrű fiatalból azonban alig van – folytatták a fiúk. – Ezért bármerre jártunk, mindig a figyelem középpontjába kerültünk, akár a filmsztárok. Az egyik kisvárosban épp fesztivált tartottak, és a színpadról a reflektorokat ránk irányították. Az emberek szerettek volna fényképeket készíteni velünk, a magasságunkkal viccelődtek. Másnap talán még a helyi televízióban is beszámoltak az érdekes látogatókról. Persze a rivaldafény nem jár minden idegennek, vannak olyan országrészek, ahol könnyedén golyózáporba kerülhettünk volna. Arról lehetett olvasni, hogy bizonyos városokban a drogkartellek állandó harcban állnak egymással, s olykor ártatlanok is áldozatul esnek. Mexikóban a lakosság egyik része a bűnözésből él, míg a másik a turizmusból.

Zsebtolvajjal például volt dolguk. Egyikőjüket megkörnyékezte egy prostituált, aki észrevétlenül kiemelte zsebéből az értékes mobiltelefonját.

A városok közötti több száz kilométeres távokat olykor busszal tették meg, de atrocitás ott nem érte őket, bár autós üldözést láttak. Annak ellenére is, hogy a rendre szinte minden utcában, téren, a strandokon is géppisztolyos katonák, állig felfegyverzett rendőrök figyelnek.

– Jól beszélünk angolul, ám azzal nagyjából semmire sem mentünk – mosolyogtak. – Körülbelül 30 szót tanultunk meg spanyolul, a többit mutogatással és egy internetes fordítóprogram segítségével igyekeztünk a helyiek tudtára adni. Nagyjából sikerült, ám az étkezésnél előfordultak nehézségek. Az egyik reggelinél például azt hittük, finomságot rendeltünk, helyette egy csokiszószos húspépet kaptunk, sok hagymával és túróval. Azt nem bírtuk megenni, azonban a nemzeti eledelük, a taco szinte állandóan terítéken volt. A tipikus mexikói tortilla kerek, vékony, kukoricalisztből készült, palacsintaszerű lepény. Ezt megtöltik hússal vagy más alapanyagokkal, összehajtják vagy éppen feltekerik, ami így végül quesadilla vagy taco lesz. Számos csilipaprika létezik, az ételek még a magyar ízlelőbimbóknak is ­sokkolóan fűszeresek és csípősek, az ottani kicsit erősnek mondott szószok is azonnal könnyezést, izzadást, remegést okoztak. A szervezetünk gyakran tiltakozott is ezek ellen, ami azt eredményezte, hogy a 22 napunkból mindössze hét olyan volt, amikor nem csaptuk el a gyomrunkat. Az pedig csak akkor fordult elő, amikor a gyorséttermi láncokat választottuk. Emellett a belső fertőtlenítést igyekeztünk helyi rumokkal és tequilavariációkkal elvégezni.

Kristóf, Martin, Ákos és József számára kivételes élményt jelentett, hogy olyan érintetlen tájakra jutottak el, melyekre az utazási irodák jóvoltából nem lett volna esélyük. Jártak a legszegényebb részeken, látták a leghíresebb maja romokon kívül a kevésbé ismerteket is. Sőt, lehetőségük adódott olyan cseppkőbarlangokban fürdeni, melyekre egykor szent helyekként tekintettek a lakosok.

– Két dzsungeltúrára is elmentünk, az egyik igazán izgalmasra sikerült – így a kalandorok. – A vezetőnk, Ábel bevezetett minket a rengetegbe. Titokzatos, valóban érintetlen őserdő tárult fel a szemünk előtt. Madárszakértőként megmutatta a legszebb példányokat, majd hangjukat utánozva egy csapatnyi majmot csalt elő, ott ugráltak körülöttünk a fák tetején. Ezután 180 lépcsőn felkapaszkodtunk egy elhagyatott piramisra a dzsungel közepén, megmártóztunk egy vízesésben, varázslatos volt.

A különítmény tagjai Holbox szigetén passzív pihenéssel zárták utazásukat. Utóbbi helyszín hófehér homokkal borított nyúlvány, ahol nem járnak autók, mindenki golfkocsikkal közlekedik, az emberek nyugodtak, felszabadultak. A kaland decemberben folytatódik, akkor, ugyancsak hátizsákos turistaként, a tervek szerint legalább két hónap alatt szeretnék bebarangolni Ázsiát.