Spanyolozni tanulnak – fafaragó tábor a Gébárti Kézművesek Házában

Első alkalommal vállalkoztak e technika célzott visszatanítására, a képzést az NKA támogatta. A tábor szakmai vezetője Stiller Gábor nagykanizsai fafaragó, Népi Iparművész, őt kérdeztük a spanyolozás múltjáról és jelenéről.

- A spanyolozás az 1800-as évek elején alakult ki, a pásztorfaragás egyedi és jellegzetes díszítő technikájaként – kezdi Stiller Gábor. – Főként tükrösök, sótartók, egyéb használati tárgyak ékítését szolgálta. A technika a nyugat-dunántúli megyék sajátja, az ország keletibb térségeiben nem alkalmazták. Fő motívuma az emberábrázolás, betyárok, szeretőik, a pandúrokkal folytatott küzdelmek, vagy mulatós jelenetek szerepelnek leggyakrabban a tárgyakon.

Feleleveníti Szelestey László újságíró, néprajzkutató emlékét, aki jelentős gyűjtőmunkát végzett e területen. Végigjárta a Nyugat-Dunántúl összes börtönét, e módon sikerült feltérképeznie a faragóiskolákat.

- A juhászok, kanászok ugyanis közel álltak a betyárokhoz, utóbbiak gyakran hozzájuk menekültek, s segítségükkel értékesítették a zsákmányt. Így aztán a pásztorok is gyakorta hűvösre kerültek, ahol volt idő a faragásra. Abból, hogy ki mikor és hol töltötte büntetését, kirajzolódott a faragóiskolák rendszere. A tulajdon elleni bűncselekmény, orrgazdaság miatt elítélteknek megengedték a bicska használatát, s az ügyes kezű pásztorok követőkre találtak.

A technika lényege abban áll, hogy a fába mélyített mintát különböző színű pecsétviasszal töltötték ki. Az olvasztott viaszt felmelegített, forró késsel illesztették a helyére. A kezdetekkor még a piros-fekete színösszeállítás dominált, mert ilyen színű spanyolviaszt lehetett kapni. Az 1800-as évek közepétől azonban már a pásztorok maguk is kreáltak színezett viaszokat, porfesték felhasználásával. A recept nem volt bonyolult, méhviasz, gyanta, festék.

- Egyházi jellegű tárgyakon találkoztam arany és ezüst színű spanyolozással is. Kedvelt szín volt még a zöld, a legnagyobb spanyolozóként ismert Király Zsiga pedig a sárgát részesítette előnyben. A színek megválasztásánál figyelemmel kellett lenni a használt fa árnyalatára is. 1870-től tovább színesedett a paletta, s egyre gyakoribbá vált, hogy a pásztor nem saját használatra, hanem megrendelt ajándéktárgyként készítette a faragványt.

Spanyolozással nem csak a fa ékíthető, csonthoz és szaruhoz egyaránt alkalmazták. Ezeknél azonban más technikára volt szükség, hiszen míg a fába könnyen beleragad a gyantás viasz, a csontba már nem. A mintát tehát nem volt elegendő bemetszeni, alá is kellett nyesni a motívumnak, hogy helyén maradjon a beillesztett viasz.

- A spanyolozás időigényes technika, dupla annyi munkát igényel, mint a faragás. Ez is oka annak, hogy egyre kevesebben alkalmazzák, pedig a mai, modern ajándéktárgyakon is jól mutat. Jómagam 40 éve művelem, igyekszem mindenütt népszerűsíteni, például a budapesti Mesterségek Ünnepén. Ez a tábor szintén a módszer életben tartását szolgálja, szerencsére gyakorlott fafaragók a tanítványok, s a technika iránti lelkesedés sem hiányzik belőlük.