Magyar pszichiáter segített enyhíteni a népirtás traumáját Ruandában

A történtek következményeit igyekezett enyhíteni a leszármazottakban dr. Varga Melinda pszichiáter, gyermekpszichiáter is. 2010 és 2017 között több alkalommal tért vissza Ruandába, hogy az ott élő gyerekeket vizsgálja, gyógyítsa egy nemzetközi csapat tagjaként, főként olasz kollégákkal együttműködve. Tapasztalatairól nemrégiben tartott előadást a megyeszékhelyen, a Zala Megyei Szent Rafael Kórház Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Gondozója munkatársainak felkérésére.

A szakember a történtek után másfél évtizeddel kezdte meg önkéntesként munkáját a térségben, ám – mint várható volt – avval szembesült, hiába az idő múlása, a transzgenerációs hatások miatt a traumatizáltság a később született gyermekeknél is fellelhető.

Dr. Varga Melinda előadása elején rövid ismertetőt adott Ruandáról, az ezüsthátú gorillák otthonáról, mely bár a világ egyik legszegényebb országa, erőteljesen fejlődik. A külföldiek tiszta, rendezett világban találják magukat, ahol kiemelkedő a közbiztonság. Évekig dolgozott egyedül, de soha nem volt kitéve zaklatásnak. Ruanda területe negyede Magyarországénak, 12 millió lakosa van, a népsűrűség tehát óriási. Szorgalmas, zárkózott és toleráns nép lakja. Nagyon erős a keresztény vallás, a lakosságnak mindössze 2 százaléka muzulmán, de az ő ünnepeiket is megtartják. A vízvezeték ritka, az asszonyok és gyerekek egyik fő foglalatossága a vízhordás. Ennél keményebb munka is kijut a gyerekeknek, a szomszédos Kongóban ugyanis gazdag tantálbányák vannak, mely anyag nélkülözhetetlen a mobiltelefonok és más elektronikus berendezések kondenzátoraihoz. A bányák szűk járataiban a gyerekek mozognak legkönnyebben, így a munka dandárját 13-14 éves fiatalok végzik. A ruandai konyha viszonylag egysíkú, fűszereket nem használnak. Alkoholt fogyasztanak, szeretik a banánsört. Az országban 2008 óta tilos a nejlonzacskó használata, ezt annyira komolyan veszik, hogy a határon a turistáktól el is kobozzák.

Ruandában nagy a szegénység

Ruandában a megélhetés alapja a föld. Gyanítható tehát – mint azt Diamond Jared kifejti Összeomlás című könyvében -, hogy a tuszik és mérsékelt hutuk százezreinek szervezett legyilkolása, amiért főként két hutu milícia tehető felelőssé, az etnikai tisztogatás mellett a termőföld megszerzését is szolgálta.

- A népirtás következtében Ruandában gyakorlatilag elveszett egy generáció, ami kulturális és identitásbeli szakadékot nyitott. Elvesztek a nagyszülők, szülők tradíciói, meséi, dalai, amelyek megadhatnák a szilárd gyökereket a gyerekek számára – hallottuk.

Emiatt az ott dolgozó szakemberek egyik fontos célja az volt, hogy összegyűjtsék a még fellelhető meséket, dalokat és megjelentessék azokat.

Amúgy a ruandai gyerekeknek nem nagyon van játékuk. Baba, építőkészlet vagy színes ceruza nincs az otthonokban, a játszó gyerekeknél legfeljebb dobot, íjat, kereket látni az utcán, ezeket általában ők maguk készítik. Focizni imádnak, de a valódi labdát sok gyerek csak hírből ismeri, banánlevélből gyúrják a „bőrt”. A csecsemőket az anyák a hátukon hordozzák, a kicsik keveset sírnak és könnyen megnyugtathatók.

Az alapvető gondot az jelenti, hogy a felnőttek és a gyerekek igényei nem találkoznak. Egyrészt a túlélő szülők is traumatizáltak, másrészt a megélhetésért való küzdelem miatt a felnőttek napi 12-14 órát dolgoznak, a gyerekekkel való foglalkozás – a mi fogalmaink szerint – igencsak ritka.

Az állami iskolákban nincs tandíj, viszont kötelező az egyenruha, amit sok család képtelen megvásárolni. Igyekeznek elfedni a társadalmi különbségek minden látható jelét, ezért a középiskola végéig még a lányok haját is egészen rövidre kell vágni. Az iskolába menő gyerekek helyzetét nehezíti, hogy 3 hivatalos nyelv van az országban, a francia, az angol és a ruandai.

Több mint ezer gyermeket vizsgált meg

Dr. Varga Melinda dolgozott a főváros, Kigali egyik magániskolájában, gyermekpszichiátrián, gyermekotthonban, továbbá egy utcagyerek-központban. Az ország pszichiáterellátottsága katasztrofális (6 pszichiáter és 1 neurológus jut a 12 millió lakosra).

- Összesen több mint ezer gyereket vizsgáltam meg. Két fő területet mértünk fel a kollégákkal, a tanulási képességet és a pszichés állapotot – részletezte a szakember. – Ezt követően készítettünk terápiás tervet, ebben szerepelhetett a tanulási képesség fejlesztése, egyéni vagy csoportos pszichoterápia (pl. pszichodráma), szülőkonzultáció. A gyerekek motiváltak, nyitottak voltak, mindenben szívesen részt vettek, látható volt, hogy szeretnének fejlődni, változni.

Prevencióként mesecsoportba, kreativitást fejlesztő foglalkozásokba, vagy sporttevékenységbe vonták be a gyerekeket. Párhuzamosan a helyi szakembereket is képezték, akik tolmácsoltak is.

A pszichés problémák felmérése során az is láthatóvá vált, hogy nagyon sok a testi tünetben megjelenő feszültség, szorongás, pl. szívtáji szúró fájdalom, hasfájás, fejfájás, melynek hátterében szervi elváltozás nincs.

A gyermekotthonokban nagy számban élnek ismeretlen származású, „gyökértelen”, vagy bántalmazott gyermekek. Ruandában, ha új férfi kerül az anya mellé, általában nem fogadja el a korábbi férjtől született gyerekeket. Gyakori a bántalmazás, elhanyagolás, sok gyerek inkább elmenekül. Utcagyerekeknél a drogfogyasztás is elég gyakori, azonban egy biztonságot nyújtó intézménybe bekerülve a szert könnyen elhagyják, lélektani függőség általában nem alakul ki.

A gyermekpszichiátriai osztályon a hazaihoz képest sokkal több a pszichotikus gyermek. Ebben a kórképben a személy elveszíti a realitással való kapcsolatát, kóros gondolatai, vagy érzékcsalódásai alakulnak ki, melyeket valóságosként él meg, s ennek megfelelően cselekszik és érez. A gyógyításukat szolgáló modern gyógyszerek Ruandában nem állnak rendelkezésre, az elavult szerek sajnos sok mellékhatással bírnak.

A kórházakban érdekes módon keveredik a tradicionális és a nyugati orvoslás. Ebben is megnyilvánul a tolerancia. Ha valaki az ősi varázslásban hisz, beengedik hozzá a szelleműzőt, aztán ha a démon mégsem távozik, jöhetnek a doktorok.

A család náluk a tágabb közösséget jelenti

Dr. Varga Melinda néhány érdekes esetről is beszámolt. A mi kultúránkban igen gyakori vizsgálati módszer, a családrajz-teszt Ruandában nem működött.

- Próbálkoztam vele, de amikor másfél óra múlva még mindig újabb és újabb „mamák” kerültek fel a telerajzolt lapra, más módszert kellett választanom. Ők a tágabb közösséget élik meg családként, a „vagyok, mert mi vagyunk” alapigazságát vallják. Ráadásul a családrajz túl konkrét, túl élesen szembesít az esetleges hiánnyal. Így a madárfészek rajz módszerét kezdtem alkalmazni. Itt azt kérjük a vizsgált személytől, hogy rajzoljon egy madárfészket, majd a rajz elkészülte után mesélje el annak történetét. Ebben a szimbolikus világban talán már „kimondható”, hogy a szülők nem tértek vissza a fészekhez. Egy menekülttáborból érkező 16 éves lánnyal is dolgoztam, akit elviselhetetlen fejfájás gyötört. A szüleit meggyilkolták, nagymamájával és terhes nővérével együtt fogadta be őt a rendkívül sivár életfeltételeket kínáló tábor. Minden erőfeszítésem meddőnek bizonyult, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele, így megpróbálkoztunk a madárfészek rajzzal. Az eredmény: semmiben lebegő kiszolgáltatott fészek, három sorsára hagyott tojással. A rajzról már képes volt beszélni. Fokozatosan bontakozott ki a történet, hogy a madárszülők mindent megtettek, hogy visszatérjenek a fészekhez, nem rajtuk múlott, hogy ez nem sikerült. A lány végre képes volt sírni, átélni a veszteséget, s elmúltak a fejfájásai.

Ruanda lakóinak iszonyatos lelki és kulturális sokkot jelentett a népirtás. A viszonylagos nyugalom ellenére ma is jelen van a félelem a jövőtől, de reménykednek a békében, amiért nagyon sokat tettek, dolgoztak együtt.

Az emberek tudatába azonban beleégett, minden elveszhet egy perc alatt. Dr. Varga Melinda talán éppen ezért hagyta közöttük szíve egy jelentős darabját.