Három híres költő Zala megyéből

Császár Ferenc (1807-1858)

Kolgyári Császár Ferenc nemcsak költő volt, hanem jogász és bencés szerzetes is, aki 1807-ben látta meg a napvilágot Zalaegerszegen. A művészt a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közt tartja számon.

Többek között Zalaegerszegen, Sopronban és Szombathelyen végezte iskoláit, a bencés szerzetesrendbe 1822-ben lépett be. Csupán két évig tartózkodott Pannonhalmán, ahol Guzmics Izidor irodalmár és teológus által szeretett bele a költészetbe. Győrött fejezte be tanulmányait, később Pesten teológiát, majd jogot tanult.

A fiumei gimnáziumban tanított magyar nyelvet és irodalmat, közben fiumei kormányszéknél fogalmazó-gyakornok lett. 1833. július 7-én Fiume városa patricius tanácsosai közé vette föl munkájáért. 1835-ben Zala megye táblabírájává választották, a Magyar Tudományos Akadémia 1832. március 9-én levelező, 1847. december 23-án tiszteleti tagjává, 1853. március 14-én ügyészéül, a Kisfaludy Társaság pedig 1845. január 28-án tagjává választotta.

Az irlandi pór

Vannak mezőid, rajtok dús kalászok,

Aranyt sugárzók a nap fényiben;

Van tengered, hon! vannak réviben

Kincses naszádok, s rongyos, víg halászok.

Erdőid áldvák vaddal: úrvadászok

Járnak mulatni bennök széltiben;

Van drága érced a hegy mélyiben,

És városidban pompás, úri házak.

Ég, mennyi áldás!... S ím, gyümölcs, halak,

Szép istenadta gabna, érc s vadak

Közt egyre kűzd a pór üres hasával...

O volna földje, bár arasznyi csak,

És rajta kunyhó – biztos békelak:

Mondná, megáldtál, jó Isten! hazával.

Szálinger Balázs (1978-)

A keszthelyi, ma is aktív költő nem véletlenül érdemelte ki munkásságáért a József Attila-díjat. A fiatal művész a versek mellett, műfordításokat és színpadi darabokat is ír.

A gyermekkorát Alsópáhokon töltötte, majd a kaposvári Nagyboldogasszony Katolikus Gimnáziumban és a keszthelyi Vajda János Gimnáziumban tanult tovább. Több egyetemre is járt, ám diplomáját 2001-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem művelődésszervező szakán szerezte meg. 2012-től egészen 2017-ig volt a Hévíz folyóirat főszerkesztője. 2016-ig nyolc saját szépirodalmi kötete jelent meg.

Közétek dobva búcsúzom

Hogyha viszony: gyors lefolyású

Fényűzés legyen, ne viszony.

Ágya se legyen, jövője, múltja

Hulljon, haljon a percekért,

Ne összegezzem, ki ne tanuljam,

Felejtsem el a képletét.

Önző legyen, kényszer, de annak

Egy embernyi és emberes,

Gyémánt legyen, amit egy lábujj

Csak kifordít, de nem keres.

Kibontott hajak hulláma helyett

Vigyen a vízre egy hajék,

Elszomorítson, szégyelljem magam,

Lakasson jól a nyesedék.

Ami már volt, sose becsültem,

Ami még lesz, azt letudom.

Szép húgaim, ti huszonévesek,

Közétek dobva búcsúzom.

Pék Pál (1939-2008)

Gyerekkorát Nagykanizsán töltötte, ahol a szülei tisztviselők voltak. Az 1956-os forradalom során diákszövetségi tisztséget töltött be, ami megpecsételte későbbi sorsát. Csak magánúton tudott érettségizni, diplomáját Pécsett szerezte.

1960-ban a DKG gyárban szerszámkészítő lakatosként tudott elhelyezkedni, később Murakeresztúron lett nevelő. Tanított Kiskanizsán, majd 1982-től az Andrejka Jenő úti Általános Iskolában, utána a Dr. Mező Ferenc Gimnáziumban dolgozott nyugdíjazásáig.

1959-től írt többek között verseket, írásai a Zalai Hírlap, a Kortárs és Jelenkor hasábjain is megjelentek. Pék alapította a Kanizsai hetilapot és a máig híres Pannon Tükör folyóiratot. 2000-től a Magyar Napló című irodalmi folyóirat regionális vezetőjeként tevékenykedett.

Mint a madár

Ágak rácsain vergődik át,

szakadatlan leng, csapong, --

áttetsző rajzként kőre vetve,

könyvön, kenyéren, asztalon

szaggató szelek véznaságát

idézi, tűre-szúrt vidék

taszítja, mintha tiszta ösztön

védené így a lényegét, --

örökké a másik véglet,

a felkönyöklő, karcsú nyár,

röptében a lerontatlan

béke szabályos csöndje száll,

lebegő háló rejti néha,

vetkőző tájon néma pont --

Szabdalt hittel, hozzáképest,

szárnyszegetten bukdosom.

S harmadnap, tisztulva csontig,

(makacs esőkben legalább!)

elgondolom: szememben végül

hanyatt zuhan a pusztulás,

s állhatatos képekbe oldva

versemben tágasság lobog,

mögöttem szárnyak karcsú íve

suhog, emel és háborog, --

sehol a kín féllábú árnya,

sehol a magány foglyai, --

szűkmarkú öröm kútjaiba

tudnám az eget hordani,

és akárhova eltalálnék

a fénybe döntve arcomat,

mint a madár, túlélve szinte

halálomat