Már Krisztus szívét is kitépik a helyéről?

Zalába költözésem kezdetén, a környéket felfedező kirándulásaim során nagy fájdalommal észleltem, hogy sok útszéli kőkereszt összetörve feküdt a fűben. Nem értettem, hogy kik lehetnek azok, akik embertársaik imáját, háláját emberhez méltatlan módon teszik tönkre.

Később úgy adódott, hogy a szomszéd faluban élő barátaim kértek föl egy dombon álló, az idő által megkopott pléh Krisztus pótlására. Örömmel tettem eleget kérésüknek, mert amit az idő, a természet megsemmisített, azt lehet pótolnunk, csak szeretet kell hozzá.

Eljött az idő, amikor úgy éreztem, illik megtisztelnem családomat, barátaimat, magamat is, ezért a zalacsébi malomhoz vezető úton fölállítottam egy, a dombokon álló keresztekhez hasonló, hálaadó, Krisztust hordozó fa keresztet. A szobor, amelyet rátettem, az én alkotásom, vörösréz lemezből, hegesztéssel készült mű. A hely, ahol áll, számunkra szent hely lett, segített az élet nehézségeit átvészelnünk. Egyszer már írtam róla, hogy kisfiunk elvesztése után a madarak fészket raktak a szívében, a felcseperedett fiókák a kereszt száráról tanultak repülni. Megtapasztaltuk az élet csodáját, hogy alázattal tudjuk elviselni a fájdalmat.

A minap megdöbbenve láttam, hogy valakik összetörték a keresztet, vandál módon leszakították róla és elvitték a szobrot, csak a szöggel átütött keze feküdt a földön az összetört kereszt mellett.

A szobrot vörösréz lemezből készítettem, a tüzet okádó hegesztővel, olyan tűzzel, amely a gyermekemet is elégette a krematóriumban. Valakik kitépték a szoborral együtt a Krisztus szívében lévő fészket is, az új élet szimbólumát. Számomra felbecsülhetetlen értéket pusztítottak el. Ez a mű egyszeri és megismételhetetlen munkám volt, olyan, mint mindannyiunk élete.

És most mégis arra gondolok, hogy milyen jó, hogy nem embert öltek, mert azt is megtehették volna a sötétben. És megbocsájtok nekik, bár Krisztus szívével együtt kitépték a miénket is…