Apáról fiúra szállt az orvosi hivatás

Dr. Venczel István, a Magyar Orvosi Kamara Szent Kozma – Szent Damján díjának egyik kitüntetettje kezdi beszélgetésünket ezzel a felütéssel. Mint mondja, bár a sorsa eleve elrendeltetett azzal, hogy beleszületett a többgenerációs orvosdinasztiába, azért mégsem volt annyira egyértelmű, hogy ezt a pályát folytatja.

– Amikor még egészen pici voltam, mint minden fiúgyermek, én is az édesapám hivatását akartam folytatni – kezdi az élettörténete mesélését. – Eleinte tehát valóban orvosnak készültem, de az általános iskola vége felé már jobban érdekelt a műszaki pálya, akkoriban inkább gépészmérnök vagy elektromérnök szerettem volna lenni. Ezért matematika tagozatra jelentkeztem, és mint a legtöbb műszaki pályára készülő diák, a biológiakönyvet a kezembe sem vettem. Ennek hamar meg is lett a következménye, november elején kihívott a tanárom felelni. Éppen az emberi testet tanultuk, így rögtön azzal indított, hogy mutassam meg, hol van a keresztcsont. Nagy hanyagul ráütöttem a vállamra, amire a tanár úr egy akkora egyest vésett be a naplóba, hogy az három rubrikát is kitöltött. Roppantul szégyelltem magam, s fogadkoztam, hogy ezt nagyon gyorsan ki fogom javítani. Amikor otthon mindezt elmondtam édesapámnak, ő azzal a megjegyzéssel adta az egyetemi funkcionális anatómia könyvet a kezembe, hogy elég lesz, ha csak a rövid szakaszokat tanulom meg belőle. Én azonban egy hónapon belül három dolgozatot is megírtam belőle latinul. Közben ugyanis rájöttem, hogy a biológia még a matematikánál is érdekesebb.

Venczel István azt mondja, érdekes volt az édesapja reakciója a történtekre. Ahogy bejelentette, hogy mégis orvosi pályára menne, próbálta róla lebeszélni. Azzal érvelt, hogy ez egy nagyon nehéz, fárasztó és felelősségteljes hivatás, ráadásul az orvosnak se éjjele, se nappala. Miközben amíg a műszaki pálya volt a prioritás, azzal érvelt, ő nem élte volna túl a háborút, ha nem orvos.

– Ha így nézzük, megpróbált enyhe nyomást gyakorolni rám, de erőszakkal sosem terelt egyik irányba sem – sorolta tovább Venczel István. – Az viszont egyértelműen családi örökség, hogy háziorvos lett belőlem. Már az ükapám is ezzel foglalkozott, és utána mindenki más is. Az egyetem alatt persze változik az ember gondolkodásmódja, így érdekelt a pszichiátria és a sebészet is. Ez utóbbiról azonban a gyakorlatok során kiderült, hogy az alkatom nem felelt meg neki. Én ugyanis nem tudok hosszú ideig egy helyben állni. A sorkatonaságom alatt, az eskütétel idején ezt úgy oldották meg, hogy kaptam egy fényképezőgépet. Míg a többi katona vigyázzállásban az eskü szövegét mondta, én fel s alá járva fotózhattam. A sebészi gyakorlatoknál többször is előfordult, hogy szólnom kellett a professzoromnak: elnézést, rosszul vagyok, s már el is engedtem a kampót. Innentől csak olyan emlékeim vannak, hogy a műtő előtt ébredtem fel.

Az említett okok miatt végül az orvoslás királynőjének tartott belgyógyászat mellett döntött Venczel István. Azért is, mert abban ugyanaz a holisztikus gondolkodásmód jelent meg, amit az édesapja tanított neki. Az egyetem befejezését követően azonban úgy ment a zalaegerszegi kórházba, hogy sosem titkolta: szeretne a szakvizsgája után praxisba kimenni, azaz a családi minta követőjeként háziorvosként dolgozna tovább.

– 1988 novemberében tettem le a szakvizsgát, azt követően egy hónapot még a zalaegerszegi kórház II. belgyógyászati osztályán dolgoztam – folytatta. – A praxist január elsején vettem át az akkor 69 éves édesapámtól. Akkor már nagyon szeretett volna nyugdíjba menni, azonban tartotta nekem a helyet. Így lett belőlem is előbb körzeti, majd háziorvos Csesztregen.

Dr. Venczel István büszke arra az orvosdinasztiára, aminek ő is részese lett. Mindezt azzal is jelzi, hogy a rendelőjében külön sarkot alakított ki a családtagjai által annak idején használt orvosi eszközöknek, valamint az orvosi diplomákat is őrzi, bekeretezve.

– Egyedül az ükapám diplomája nincs meg, de ő valamikor az 1800-as évek közepén kapta, ezért érthető, hogy az időközben valahogyan elkeveredett. Ő még Bécsben kapta a diplomáját, akárcsak a dédapám. A nagyapám Budapestre járt egyetemre, míg az édesapám Pécsre, akárcsak én. Az ükapám kivételével valamennyien Csesztregen dolgoztak, dolgozunk, ugyanabban a feladatkörben.

Dr. Venczel István nem titkolja, az orvosgeneráció vele megszakadt. Bár a fia is megpróbálkozott ezzel a hivatással – a doktor úgy fogalmaz: becsületből – ám kiderült, az nem neki való.

– Belőle nem lett volna jó háziorvos, mert ő inkább egy meditatív, gondolkodó típus – mutat rá. – Maximum nagyon jó genetikus vált volna belőle, hiszen ott van lehetőség mikroszkopizálni, képeket összerakni, az egy ilyen hivatás. Az orvosi pálya többi része azonban nem ilyen. Többnyire nagyon gyorsan kell kemény és nehéz dolgokról dönteni. Vannak napok, amikor 150 beteget látunk el, s a legutolsónak sorra kerülő esetében is topon kell lenni. Ezért mindig azt mondtam neki: nem kell orvosnak lennie azért, mert a felmenői azok voltak.

Dr. Venczel István szerint nagy bátorság volt a részéről a Csesztregen mindenki által megbecsült és elismert édesapja praxisát friss diplomával átvenni. Ugyan tagadhatatlan tény, hogy voltak előnyei annak, hogy ő maga is Csesztregen nőtt fel, de ugyanúgy hátrányai is.

– Itt sokkal nagyobb volt a kihívás, mintha friss diplomával egy idegen körzetbe kerülök – mosolyodott el. – A mi hivatásunkban nincs helye tévedésnek, az ugyanis maga a bukás. Én pedig nagyon nem szerettem volna elbukni azok előtt az emberek előtt, akiket tiszteltem, s akik láttak felnőni. Ezért mindig úgy éreztem, itthon, az itt élő emberek előtt nekem sokkal többet kell felmutatnom, mintha bárki más került volna ide háziorvosnak, vagy én magam bármely más helyen praktizálnék.

Dr. Venczel István szerint mindezek ellenére vagy ezzel együtt is nagyon jó Csesztregen háziorvosnak lenni. A körülmények ideálisak, a tárgyi feltételeket az önkormányzat maximálisan igyekszik kielégíteni. Éppen a napokban vásároltak egy olyan modern érvizsgáló készüléket, amiből a megyében csupán kettő van.

– Az emberek gondolkodása az, ami nagyon változik – jelentette ki. – A régi, klasszikus körzeti orvos mindent tudott a pácienseiről. Ismerte az egészségi állapotukat, de tudta a családi helyzetüket is, s a munkahelyi problémáikról is volt fogalma. Ma sokkal zárkózottabbak az emberek, nem nagyon nyílnak meg. Nekem a hivatásom kezdetén nagyon sokat segített, hogy ismertem a betegeimet. Tudtam, hogy a gyomorgörcseit nem a fekély okozza, hanem az, hogy rossz a viszonya az anyósával, vagy túlzottan nagy rajta a munkahelyi nyomás. Ma is arra törekszem, hogy a pácienseimmel ilyen közvetlen legyen a kapcsolatom, ezért is alakítottuk ki úgy a rendelőt, hogy az orvos-beteg találkozásnál kettesben vagyok a betegemmel. Így ugyanis sokkal könnyebben beszélnek lelki problémáikról, amelyek szomatizálódnak, s megjelennek testi tünetekként, mintha az asszisztens is jelen lenne a találkozásnál.

Dr. Venczel István magáról a szakmáról, annak jövőjéről is beszélt. Úgy fogalmazott: ha nem következik be gyökeres változás, akkor a háziorvosi hálózat rövid időn belül be fog dőlni. Az ő generációját követően ugyanis nagyon kevés ma Magyarországon a háziorvos. Ennek rendkívül összetett okai vannak – maga a szakma is degradálódott, mert a „félfeudális egészségügyi felállás” mindig is másodrendűnek tekintette a háziorvoslást –, azonban mégis az orvosok anyagi megbecsültségére vezethető vissza.

– Egy népvándorlás, ami a szakmában van – jelentette ki. – Amerika és Anglia szívja el a legtöbb orvost, nemcsak ebből a régióból, hanem Németországból is. Németországban ma szintén hatalmas az orvoshiány, amit keletről próbálnak enyhíteni. Nálunk mindig híresen jó volt az orvosképzés, a magyar orvosokat folyamatosan olyan állásajánlatokkal bombázzák, amire nagyon nehéz nemet mondani, főleg akkor, ha fiatal az ember. Én is kaptam olyan ajánlatot, amire nyeltem kettőt, de aztán mégis maradtam.