Újjászülető csodaparipák - Fészerek, padlások mélyén rejtőznek az értékes darabok (fotókkal)

Vörös János hobbiját épp úgy kezdte, mint generációja többi tagja: a fiatalok akkoriban csak úgy juthattak a két keréken való száguldás semmihez sem fogható élményéhez, ha több motorkerékpárból összeraktak maguknak egy használhatót. Aztán szenvedő alanya volt egy balesetnek, s húsz évig nem ült nyeregbe, csak az utóbbi időben kezdett újra nosztalgiát érezni a motorozás iránt. Legfőképp régi paripák felújításába szerelmesedett bele, már több gép született újjá a kezei között, s gyakran jönnek a Muskátli utcai garázssorra szaktanácsért a kollégák is.


Vörös János motorjaival: elöl a Csepel D 125, mögötte a Pannónia T1
Fotó: Szakony Attila

- Elsőként egy 1972-es Opel Kadettet újítottunk fel, csak később váltottunk kétkerekűekre. A nejem keresztapja Pannóniával járt, s mivel már nagy volt neki, el akarta cserélni Simsonra. Hát vettem egyet neki, ugyanis sajnáltam másnak adni a Pannóniát, aminek majd 40 évig ő volt a gazdája. Rendbe tettem, majd levizsgáztam - idézte a kezdeteket Vörös János.

Ez után következett az a két csoda, ami beszélgetésünk apropóját adta: a márka másik jeles képviselője, az 1962-ből származó T1 és az 1957-es Csepel D125. Előbbi egy almáskertben szolgált csörlőként (a hátsó kerék helyén kötéldob forgott, s a vaslemezre pakolt gyümölccsel teli ládákat húzta), utóbbi padláson pihent, ahonnét a szűk lejárat miatt darabjaira szétbontva tudták lehozni. A két motor felújítása másfél évbe telt.

- A motort új csapággyal és szimeringgel láttam el, a váltót teljesen kicseréltem - sorolta az elvégzett munkálatokat. - Természetesen a váz új festést kapott, a benzintank oldalára pedig kézzel rajzoltuk fel a típus szimbólumának is számító piros és arany csíkokat. A sebességmérő órát is én újítottam fel, a számlapot kézzel festettem. Az ülést ugyancsak magam készítettem, mert az eredeti igen-igen rossz állapotban volt.


Újabb roncs vár feltámadásra
Fotó: Szakony Attila

Azt már csak e sorok írója jegyzi meg: utóbbi kifejezetten formatervezettre sikeredett - talán jobb lett, mint az eredeti...

A moci egyik érdekessége, hogy a váz nyakába beleütötték a rendszámot - ez a fajta praktikus megoldás 1964-ig dívott.

- A típus sajátossága a két külön álló, rugózott műanyag ülés - mutatta Vörös János. - A hátsó előtt kapaszkodó is van. Sokan őriznek kellemetlen élményeket ezzel kapcsolatban, amikor erősebb fékezéskor fennakadtak rajta...

A garázsban pedig már ott az új szerzemény, egy rozsdás Pannónia darabokban.

- Mindig hallomás után indulunk el, becsöngetünk helyekre, kérdezősködünk - mesélt a gyűjtés módszertanáról. - Ha sikerrel járunk, megpróbálunk megegyezni a tulajjal. Általában két véglettel találkozunk: van, aki odaadja ingyen, csak hozzuk el, más meg üzletet szimatol, s eget verő árat kér. Előfordult, hogy nagyon rossz állapotban lévő Pannóniát félmillió forintért akartak odaadni... Hiába mondtam, hogy felújítva sem tudom értékesíteni annyiért, mert nálunk még nem divat veteránmotort vásárolni, nem úgy, mint Ausztriában. Aztán a sógoroknak ott a Steyr-Puch. A Pannónia iránt inkább Németországban lehetne számítani érdeklődésre, hiszen az egykori NDK-ban volt belőle bőven - nekik viszont rossz emlékeik fűződnek a magyar motorhoz, merthogy a kezdetek kezdetén vertük vele az MZ-t - mesélte Vörös János.


Barangoljon LÓERŐ rovatunk cikkei között! Klikk IDE!