Az utolsó szalmaszál: egy titokzatos jótevő

Szerencsére nem sértődik meg, és nem is zökken ki a szerepéből, csendesen, de határozottan válaszol:

– Esetleg ha volna egy titokzatos jótevő... Sok mindenki kapott már segítséget, a Zetének is ad pénzt a város, vagy ott volt a kanizsai fiú, aki a testvérét nevelte. Nekem ez az utolsó szalmaszál, ezért vagyok itt.

Tehát komolyan gondolja. Pár perccel korábban még kerestem a csapdát, a gyanús részeket a történetben, de ezen a ponton el kell fogadjam, hogy valóban egy megcsúszott, kétségbeesett emberrel nézek farkasszemet, aki nem jött volna el a laphoz, ha látna más kiutat. Olyan hétköznapi a sztori, ezzel a nyers őszinteséggel tálalva mégis olyan valószerűtlenül keserű az egész...

– Devizahitelem van, nem tudom fizetni, szponzort szeretnék, aki a hónam alá nyúl és rendezi az adósságomat – jelenti ki az egerszegi hölgy, úgy két másodperccel azután, hogy bemutatkozunk egymásnak a szerkesztőség riportszobájában.

Ez ám a tömény belépő, nyugtázom magamban, majd udvariasan felteszek minden ilyenkor szokásos kérdést: ki ő, mivel foglalkozik, milyen körülmények között él, hogyan navigálta magát ebbe a helyzetbe, próbált-e önerőből kimászni a gödörből, kért-e hivatalos segítséget, és a többi.

Pillanatok alatt felvázolja gondjait: rokkantnyugdíjas, 68 ezer forint a járandósága, mivel beteg, dolgozni nem tud. Évekkel ezelőtt 4,5 millió forint szabad felhasználású hitelt vett fel svájci frankban, amit korábbi kölcsönök rendezésére költött, most körülbelül 11 millió a tartozása és a lakásán jelzálog van. 70 ezer forint törlesztést kellene fizetnie havonta, meg vagy 40 ezret rezsire – a 68 ezerből, és akkor még nem evett, nem költött gyógyszerre.

– Hiba volt – ismeri el arra a kérdésemre, miért ment bele a hitelbe ilyen anyagi feltételek mellett.

De azért akad mentő körülmény: – Amikor felvettem, azt ígérték, 30 ezer lesz a törlesztő, de már az első részlet 41 ezer volt. Jó ideje csak havi 10 ezret, vagy még annyit sem tudok fizetni, ez legfeljebb a kamatra elég. És a társasháznak is sok pénzzel tartozom, az sem mehet sokáig, hogy a többi lakó fizesse helyettem a közös költséget.

– Család?

– Egyedül élek, a férjemtől elváltam, és azóta már meg is halt. A lányoméknál nemsokára jön a baba, más megyében laknak, a fiam meg négy banknak tartozik, ő se tud segíteni, sajnos az én rossz példámat követte.

Próbált már mindent – folytatja a hölgy –, a bankban és a népjóléti osztályon is jól ismerik, talán unják is, hogy állandóan odajárkál. De mit tehetne mást, utcára nem akar kerülni. És mostanában van még egy nagy félelme: mivel harmadik kategóriás rokkantnyugdíjas volt, orvosi felülvizsgálatra hívhatják, ahol – tudja ezt jól – sokaktól vonják meg az egészségügyi minősítést, és ezzel együtt a havi járandóságot.

– Ha így alakul, munkába tudna állni? – kérdezem, mire válaszképpen felsorol vagy ötféle betegséget. Meg különben is, hová kellene már ő... – jegyzi meg.

A történet szomorú, de nem unikális, alighanem mindannyian ismerünk törlesztőrészlettel küszködő, vagy már a végrehajtóval egyezkedő adóst; ha mást nem, hát saját magunkat. Mégis nehéz megállni ilyenkor, hogy a banki hitelezési gyakorlat teljesen jogos kritizálásán túl az is megforduljon a fejünkben: hol hibázott az adós, és voltaképp mi kell ahhoz, hogy ilyen szinten tönkremenjen az ember? Nos, sokszor elég egy jóhiszemű, de utólag már megbánt döntés és néhány szerencsétlen külső körülmény – ezt bizonyítja egy másik olvasói megkeresés.

Hasonló korú férfi kér kevésbé konkrét segítséget és mellette diszkréciót; mint mondja, jómódú család volt az övék, sokáig az építőiparban dolgoztak, de a vállalkozás bedőlt, tönkrementek. Eleinte gond nélkül fizették a házra felvett hitelt, aztán a gyerek is építkezett, a két kölcsönt összevonták, mára viszont odáig jutottak, nemhogy a törlesztésre, de sokszor még a napi fogyasztási szükségletekre sincs pénzük.

– Jó hírű, elismert család vagyunk, nagyon szégyellem a dolgot, ha elviszik a házat, azt nem élem túl – súlyos szavak a szerény, csendes, szimpatikus férfitől.

Egyéni drámák ezek, de rendszerszintű mizériáról tanúskodnak. Világosan jelzik, milyen elképesztő méretűvé nőtt az adósságválság, és azt is, hogy bármennyire hatékony eszközökkel fogott a problémahalmaz lebontásába a kormány, sajnos sokan maradnak magukra a bajukkal.

Lám, utóbbiaknak nem marad más reményük, csak „egy titokzatos jótevő”...