A szeretet misztériumát adta át

A sokak által tisztelt Előd István Nagykanizsán született 1912. április 17-én - éppen idén ünnepeltük világra jöttének 100. évfordulóját. Már ha ünnepeltük - szülővárosa sajnos nem sok figyelmet fordít erre a nagy tudású, példaadó papra, aki pedig akár még kortársnak is tekinthető, ugyanis a rendszerváltás éveiben, 1990. augusztus 16-án hunyt el Budapesten. Sírja a rákoskeresztúri piarista parcellában van. Lehet, hogy éppen ez, közeli halála az oka annak, hogy emléke jobbára csak egykori tanítványaiban él - dr. Márkus Ferenc tanár úr például korábban már mesélt lapunk hasábjain Előd atyáról. És persze, leszármazottai is aktívan őrzik emlékét. Egyikük, a dél-zalai városban élő unokaöccse, Horváth László szeretné, ha szélesebb körben is megismernék a kanizsaiak nagybátyja munkásságát.

- Nagyon szigorú, mégis igazságos ember volt - rajzolta meg az atya sziluettjét. - A Veszprémi Piarista Gimnáziumban és a budapesti Kalazantinumban (ez a Piarista Hittudományi és Tanárképző Főiskola, melynek teológiatanára, spirituálisa és 1986-ig igazgatója is volt) több, ma már jelesnek mondható személyiséget is tanított, azt gondolom, elég csak említenem például Jelenits István Széchenyi-díjas piarista szerzetestanárt. De nekem is a mentorom volt, mindig segített a tanulásban. A mások segítését egyébként is a kötelességének tekintette, ezt bárki, aki kapcsolatba került vele, igazolni tudja. Nagy formátumú ember volt, aki óriási műveltséggel rendelkezett, görögül, latinul, németül és franciául írt és olvasott.

Előd tanár úr neve elsősorban fundamentális teológiai és dogmatikai jegyzetei, illetve a belőlük készült Katolikus dogmatika című tankönyve révén vált ismertté széles körben.

Barátai és tisztelői sorában tudhatta többek közt Nemeskürthy István írót, egyetemi tanárt (eskette is a lányát), valamint Sík Sándor piarista költő-tanárt is. A fentebb már idézett Beney Zsuzsa a Vigilia című folyóiratban így vallott lelki vezetőjéről, merthogy sokak számára elsősorban ebbéli szerepében maradt meg emléke: Szeretném, ha a mostani fiatalok is hallanák a nevét. Előd István piarista atyáról van szó, aki hittant tanított a Budapesti Piarista Gimnáziumban, a piaristák novíciátusában, dogmatikakönyve jelent meg, és minden bizonnyal szakterülete megbecsült ismerője volt. Emellett azonban tudós szinten értett a pszichológiához, ennek segédtudományaihoz, és akkor, amikor ez a leghatározottabban tiltott volt, pszichológiai gyógyítással foglalkozott. Nemcsak szeretete, hanem tudása erejével, és nemcsak tudása, hanem szeretete segítségével. Gondolkozásmódjának és terápiájának alapja Jung felfogása volt, s ezzel nemcsak bennünket vezetett be Jung gondolkodásmódjába, hanem arra is megtanított, hogy ezeket a gondolatokat hogyan építsük be életünkbe, hogyan használjuk nehézségeink leküzdésére, és nem utolsósorban önmagunk megismerésére. A hatvanas évek második felében jártam hozzá, amikor ez - a mai fiatalok számára talán érthetetlenül - szigorúan tiltott témának számított... A legnagyobb segítséget adta, amit embertől kaphatunk. Ez a segítség az előlegezett, várakozó szeretet, ez alakította ki (legalábbis bennem) először azt az érzést, hogy minden gyarlóságával szerethetik az embert, s ha bennünket így elfogadnak, mi is elfogadhatjuk gyarlóságainkat.

Dr. Előd István a szeretet misztériumát adta át mindenkinek, aki hozzá fordult, akár teológiai, hitbéli vagy pszichológiai témákban kért is segítséget. Ha ő nem tudott megoldást kínálni a problémára, csak annyit mondott: fohászkodni kell. Sőt, amennyiben úgy látta szükségesnek, ő maga imádkozott a rászorulókért - akkor is, ha nem kérték rá. Csak mert ezt diktálta kereszténysége.