Csodára vár a halálosan beteg kisfiú és családja

Leukémiában szenved, annak is egy ritka, rendkívül agresszív fajtájában. Anyja, Orsósné Homály Ibolya, és nevelőapja, Orsós György még hat másik gyereket nevel. Pisti a legidősebb, a többiek óvodában, iskolában vannak éppen.

- Nyolc hónapja szakadt ránk a baj, akkor kezdődött Pisti betegsége - szedi elő a mérhetetlen mennyiségű kórházi papírt, zárójelentést Ibolya. Az egyikre pillantva olvasom: T-sejtes lymphoma. Negyedik stádium...


- Az első három hónapban még bizakodó volt mindenki, talán meggyógyul Pisti, aztán kiderült, nem lehet rajta segíteni - folytatja az anya. - Nem is merték megoperálni. Kapta a kemoterápiát, de nem használt, legyengült, s inkább súlyosabbra fordult az állapota. Közben még egy agyi infarktus is elérte. Megkapott mindent, de rosszul reagált a szervezete a kezelésekre.

- Előtte semmi baja nem mutatkozott, olyan volt, mint bármelyik gyerek, rosszalkodott, játszott, soha nem panaszolta, hogy fájna valamije - fűzi hozzá nevelőapja. - Szeptemberben még elkezdte az iskolát, az osztályfőnöke is csak annyit tapasztalt, hogy fáradékonyabb. Aztán egyik nap föltűnt, hogy mekkora a hasa. A háziorvos Egerszegre küldött bennünket, ahol az ultrahang kimutatta, hogy a lépe benőtte az egész hasfalát. Átküldték Pécsre, az onkológiára, ott feküdt hét hónapig. Nem lehet ezt megemészteni...

A szülők munkanélküliek, Ibolya állami gondozottként nőtt fel. A férj, ami alkalmi munka akad elvállalja, de alapvetően a 120 ezer forintos családi pótlékból és a szociális segélyekből élnek. Vannak rá kilencen. Nem is szólva a Pisti betegségét övező kiadásokról, a rendszeres Pécsre utazás felemésztette a család tartalékait. A gyerekek közt nem Pisti az egyetlen beteg. Hatéves kislányuk súlyosan fogyatékos, egy másik, négyéves lányuk pedig elhalt vesével született, a pécsi gyereksebészeten távolították el a beteg szervet.


- Hiába van Pistinek közgyógyellátási igazolványa, a keret nem volt elegendő a gyógyszereire, többmindent csak úgy tudtunk megvenni, hogy a rokonság adta össze az árát - folytatja Ibolya. - Hiába kérünk segítséget az önkormányzattól, az a válasz, hogy nincsen rá keret.

- Amikor az oxigénpalack kiváltására kellett volna pénz, azt mondták, írjunk előbb kérelmet, s majd amikor lesz ülés, a testületi tagok eldöntik, hogy megkaphatjuk-e... Ha jóváhagyják... Ha! - folytatja keserűen a férj. - Mindössze egyszer kaptunk a segélyalapból 20 ezer forintot, amit vissza kell fizetni ötezrenként, máskor meg a krízisalaptól szintén 20 ezret.

Pistit egy hónapja adták haza Pécsről, a család és a kis beteg közös kérésére. Előtte lehetőségként felmerült a csontvelőátültetés is, de a papírokban ott áll feketén-fehéren, hogy e beavatkozás prognózisa is kifejezetten rossz.

- Csak szenvedett volna, nem akartuk ennek kitenni. Úgy döntöttünk, ha már semmi esély sincs a gyógyulásra, legalább ne kórházban legyen, hanem itthon - folytatja Ibolya. - A pécsi kezelőorvosa nyiltan elmondott mindent. Pistinek is. Nem könyű egy kisgyereknek ilyesmivel szembesülni... Rosszul viseli, de megmondta az orvosnak, hogy itthon szeretne meghalni. Így végleg hazaadták. Háromnaponta cseréljük rajta a morfiumtapaszt, ami a fájdalmait csillapítja.



Megpróbáljuk Pistit kicsalni a paplan alól. Közben megtudjuk róla, hogy jól tanult, az irodalom volt a kedvenc tárgya. A fiú, érthető módon nincs túl beszédes kedvében, de azért arra a kérdésre, hogy szeret-e focizni, csak előbújik a buksija. Hát persze, hogy szeret. Meg olvasni is. Mostanra azonban maradt a tévé, a rajzfilmek. Kedvenc?
- Mindegyik.. - halljuk végre a hangját.

Mit lehet mondani? Okosat semmit. Állunk az ágya körül, bénultan nézzük, ahogy ismét fejére húzza a takarót.

Aztán már pénzről nem is esik szó, csak arról, a csodára várnak. Hogy jelentkezik valaki, aki visszaadná a reményt.

- Tudjuk, a kórházi orvosok már nem tehetnek semmit. Megmondták, itt a vége. De hát 11 éves, nincs ez így rendjén... Annyi mindent hall, lát az ember a tévében, gyógynövények, miegymás... Hátha tud valaki neki is egy terápiát. Ez volna a kérésünk - mondja az apa.

- Meg a quad! - érkezik Pisti hangja a szoba mélyéről. S ebből megtudjuk, a testét, lelkét fogvatartó szörnyű teher ellenére is igazi gyerek maradt. Az a vágya ugyanis, hogy egyszer quadra üljön, s a négykerekű terepmotor nyergében visszakapjon valamit fiús álmaiból.


Irány az önkormányzat, ahol nagy munkában találjuk Györei Józsefné jegyzőt. Az ülőgarnitúrán két hatalmas stócban állnak a különböző támogatásokra benyújtott kérelmek. Szentpéterúron 1078-an élnek, a népesség 35-40 százaléka roma.

A család által felvetett gondokra válaszolva elmondja, a polgármesternek nincs kerete arra, hogy azonnali segítséget nyújtson, minden esetben a képviselőtestület dönt a segélyekről. Ha betegségről van szó, pénzbeli támogatást nyújtanak. Ami Pisti családját illeti, ők is megkapják mindazt, amire az önkormányzat erejéből futja. A gyerekek ingyen kapják a tankönyveket, egész évben ingyenesen étkeznek, a nyári ebédeltetést is megoldják. (A faluban 137 gyerek szorul rá, hogy a szünidőben is az önkormányzat gondoskodjon az étkeztetésükről.) Emellett óvodáztatási támogatásra, rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre ugyancsak jogosult a család, utóbbi idén kétszer 5800 forintot jelent, gyerekenként. (Az önkormányzat saját iskolát és óvodát tart fenn, utóbbi telített, épp a harmadik csoport beindításán dolgoznak. Sikeresen pályáztak a felújítására.)

- Az önkormányzat évi 50 milliót költ a szociális ellátásokra, ez a költségvetésünk egyharmada - folytatja a jegyzőnő. - A faluban sokan részesülnek RÁT-ban (rendelkezésre állási támogatás), köztük Pisti nevelőapja is. Itt ugyanis csak az óvoda, az iskola, a posta és a helyi boltok jelentenek munkalehetőséget. Gyakorlatilag nincs száz ember a településen, aki eljár a faluból dolgozni... Együttérzünk a családdal, de a lehetőségeink korlátozottak. Pisti egészségét pedig végképp nem tudjuk visszaadni.