Előkerült Szinyei Merse Pál 30 éve rejtőzködő festménye

Szabari Csaba zalaegerszegi gyűjtő, ingatlanforgalmazással foglalkozik. Néhány hete tulajdonosa Szinyei Merse Pál Rokokó című képének, melynek eredetiségét az alkotói életmű jó ismerője, Bellák Gábor is alátámasztotta.

– Ez a kép nem tűnt el, csak éppen 30 évig nem került elő – magyarázta a Magyar Nemzeti Galéria közönségkapcsolati osztályának vezetője. – Rengeteg ilyen eset van a műkereskedelemben, ebben semmi különös nincs. A festmény történetében nincsenek fehér foltok sem, míg „szem előtt volt”, több alkalommal is kiállították, publikálták.

Az, hogy most ismét a szakma látókörébe kerülhetett, annak köszönhető, hogy gazdát cserélt; új tulajdonosa pedig büszke rá, s nevét adja a megjelenéshez.

Bellák Gábor azt is elmondta: a legtöbb tulajdonos kevéssé nyitott a nyilvánosságra, ami nem véletlen, lévén, nagy értékű képekről, magántulajdonról van szó.

– Egy festményt könnyű ellopni, sok vagyon elleni bűncselekmény történt az utóbbi években és senki nem szeretné, ha mindenki tudná róla, hogy több tízmillió forint értékű képek vannak a tulajdonában. Ez ilyen egyszerű – fejtegette a titkolózás nyitját Bellák Gábor.

A szakember Szinyei-alkotásával kapcsolatban azt is elmondta: értéke több tízmillió forintos nagyságrendet képvisel, de a konkrét összeget nem kívánta elárulni. Azt is jelezte, a Rokokó a festőművész életművének egyik fontos képe, Szinyei jelentős alkotói korszakának gyümölcse, vázlata a Magyar Nemzeti Galéria birtokában van.

A most előkerült eredeti kép új tulajdonosa, Szabari Csaba idestova 20 éve foglalkozik műgyűjtéssel.

– Gyermekkorom óta imádom a festményeket, már a tankönyvekből beleszerelmesedtem Munkácsy, Rippl- Rónai, Csontváry és Szinyei alkotásaiba – beszélt a kezdetekről a megyeszékhelyen élő, nemesi családból származó (mint arra vezetéknevéből következtetni is lehet, a megye déli részén található Zalaszabar volt az ősi birtok) fiatalember. – Mindig szerettem volna egy valódi Szinyeit vásárolni. Most végre, valóra válhatott az álmom – hogy miként, az maradjon titok. Legyen elég annyi: a kép létezéséről több forrásból szereztem tudomást, s egy barátom révén sikerült hozzájutnom egy neves magyarországi magángyűjteményből, ahonnét nemigen kerül ki festmény. Amit viszont az alkotásról elmondhatok: készítésébe 1872-ben fogott a művész, ám rövid idő után abbahagyta, s tíz évig hozzá sem nyúlt, ez – ma úgy mondanánk – peches, kudarcokkal teli időszaka volt Szinyeinek. Egyik barátja unszolására 1882-ben ismét ecsetet ragadott, s 1884-ben fejezte be, majd rögtön ki is állította.

Szabari Csaba úgy véli, praktikus okai is voltak a festmény eddig tartó „inkognitójának”. Előző tulajdonosa ugyanis egy BÁV-árverésen jutott hozzá 1975-ben, kikiáltási ára akkor 60 ezer forint volt, ami nyilván, abban az időben irdatlan sok pénznek számított – ám mai árához képest már elenyésző. Manapság sajnos, már nem olyan jó befektetés a festményvásárlás, mint néhány évvel ezelőtt – állítja Szabari Csaba, aki azt is jelezte: ha el akarná adni a birtokában lévő alkotásokat, nagyjából (jó esetben is) fél áron tudná csak. Most azoknak jött el az ideje, akik rendelkeznek szabad pénzforrásokkal, s tudnak vásárolni.

– Napjainkban sokan igyekeznek túladni a képeiken, most azok a műkincsek is előkerülnek, amelyeket egyébként titkolt a világ elől tulajdonosuk – magyarázta. – S nemcsak a világ, hanem egymás, a szakmabeliek elől is, a gyűjtők ugyanis még a másiktól is féltik a kincseiket.

S hogy mi lesz a Rokokó sorsa? Néhány hétig Budapesten, a Belvedére Szalonban látható, aztán páncélszekrénybe kerül. Szabari Csaba hosszú távú tervei közt szerepel, hogy kiállítsa és közszemlére tegye (természetesen nagyon komoly biztonsági intézkedések mellett).

– Komoly értékek rejtőzhetnek a magángyűjtemények mélyén, melyekről a külvilágnak nincsenek pontos információi – vélekedik Dr. Kostyál László művészettörténész, a Göcseji Múzeum igazgatóhelyettese. A szakember a titkolózás mögött más okokat is lát. Mint elmondta, a második világháborút követő években sok műkincs cserélt gazdát, esetenként nem éppen legális módon.

– Óriási rablás, pusztítás ment végbe, a kastélyokat, a tehetősebb, polgári családok otthonait kiüresítették, s a műkincsállomány jelentős része nem maradt az eredeti tulajdonosok kezében – így a művészettörténész. – Én magam is találkoztam már néhány jelentősebb értékkel magángyűjteményben, olyanokkal, amelyekről hosszú éveken át nem lehetett tudni, éppen hol vannak. Biztos vagyok abban, hogy még manapság is sok ilyen festmény „lappang” a magángyűjteményekben.

Várkonyi Zsolt budapesti műkincskereskedő megdöbbentő adattal szolgált: szerinte több tízezerre tehető a Szinyei-festményhez hasonló módon „lappangó” alkotások száma Magyarországon.

– Rengeteg alkotás létezéséről tudunk, csak a „tartózkodási helyükről” nincsenek információink, mert a gyűjtők érthető okokból hallgatnak – fejtegette. – Leggyakrabban Csontváry-, vagy éppen Szinyei- képek szoktak váratlanul előkerülni különböző magángyűjteményekből, általában hagyatéki eljárások során. A hamisítók éppen ilyen, kevéssé mozgó képeket hamisítanak előszeretettel, ám ma már rendkívül fejlett technológia áll rendelkezésünkre a másolatok kiszűréséhez. Persze, a legbiztosabb egy, az adott alkotó életművét jól ismerő szakértő véleménye, még a festményeket kísérő okiratokban sem szabad maximálisan megbíznunk. Mert gondoljunk csak bele: ha egy festő a laikus, vagy a kevésbé jártas gyűjtő számára az eredetitől megkülönböztethetetlen képet tud festeni, akkor néhány dokumentum hamisítása akadályt jelent neki? Hát persze, hogy nem.

Véleményét alátámasztja, hogy 2007. októberében a Vám- és Pénzügyőrség mélységi ellenőrző csoportja 29 darab, a XIX-XX. századból származó festményre bukkant egy szúrópróbaszerűen ellenőrzött, a soproni határátkelőn kilépő tehergépkocsi rakterében. A teherautó vezetője bemutatott egy művészettörténész, igazságügyi szakértő által készített szakvéleményt is – amelyről azonban kiderült, hogy hamis. S ezzel a műkincs-kereskedelem újabb neuralgikus pontjához érkeztünk, a csempészethez. Ez azonban már egy külön fejezetet érdemelne... 

Járási Ildikó, a kanizsai Egry József Galéria vezetője azt mondta: egy hozzájuk hasonló kis galériába ritkán kerül nagy értékű festmény, de ő több ok miatt sem foglalkozik régi alkotók képeivel. Egyrészt a nagy rizikó miatt, másrészt úgy véli, inkább a kortárs művészeket kell segíteni, menedzselni. – Nagyon utána kell nézni a régi alkotók munkáinak, mert kilencven százalékuk hamisítvány – fogalmazta meg véleményét. – Igencsak ritka, ha eredeti festménnyel találkozhatunk. „Profi” társaság állít elő az eredetihez megszólalásig hasonlító hamisítványokat.