Egész világ ellenségük – cigányok Európában és a Dél-Dunántúlon 4. rész

<-- Egész világ ellenségük – cigányok Európában és a Dél-Dunántúlon 1. rész

<-- Egész világ ellenségük – cigányok Európában és a Dél-Dunántúlon 2. rész

<-- Egész világ ellenségük – cigányok Európában és a Dél-Dunántúlon 3. rész

9. A szocializmus évtizedei

A második világháború utáni évtizedek jelentős változást hoztak a cigányság számára – és persze itt, Dél-Zalában is. Röviden azt lehet mondani: Kádár végleg kihozta őket az erdőkből. Elkezdték őket tanítani, bevezették őket a munka világába – segédmunkásként, ipari dolgozóként, majd pedig kinyílt számukra az értelmiségi lét lehetősége is, hiszen ekkortájt mehettek először cigányok főiskolára, egyetemre. Az iparosítás, a téeszek rengeteg munkalehetőséget biztosítottak a cigányság számára. Például az iparban egyik „célterületük” a bányászat és az acélgyártás lett. A cigányság igazából is letelepedett, tömegesen például az Északi-középhegység környékén, és az iparból élt meg. Egy kicsit a valóságtól elrugaszkodva, „idézőjelbe téve”, de mégis elmondhatjuk: nem is volt semmi baj addig, míg a rendszerváltással be nem zártak ezek a gyárak és üzemek. A cigány ott maradt a házában – hova is ment, mivel is foglalkozhatott volna 30 év után –, csak éppen munka nélkül. Ezért hatalmas probléma ma, például pont Nógrádban vagy Borsodban a cigány munkanélküliség. Szó szerint falvak élnek munka nélkül, mélyszegénységben. A szocializmus évtizedei alatt számukra kitalált és felépített kádári világ egycsapásra borult össze és vált semmivé az 1990-es évek elején.

Cigánycsalád a Kádár-korszakban

Viszont a Kádár-rendszer legnagyobb hibája abban rejlett, hogy az első lépések megtétele után megálltak. Az 1970-es évek elején már egyértelműen látszott, hogy tovább kellene menni a megkezdett úton. De akkor pont elég volt az, hogy a cigányok már nem vándoroltak, letelepítették és munkához juttatták őket, ezért nem okoztak nagy problémákat, mert nem voltak direkten, közvetlenül szem előtt sem. De tovább kellett volna lépni, az integráció következő fokozatának kidolgozásával és beindításával, azonban erre már nem volt társadalmi-politikai igény a szocializmus évtizedeinek vége felé. Ahogy az ország egyre jobban beleszorult az adósságcsapdába, annál kevésbé fordult a figyelem a cigányság problémái felé, a fókusz a többségi társadalomnak, illetve magának az államnak, az egypártrendszernek a gondjaira-bajaira esett. Tulajdonképpen ennek a második, harmadik, sokadik fokozatnak az elmaradását szenvedi ma is a cigány társadalom – és persze ezáltal a többségi is Értékválságban vagyunk, ez a véleményem.

10. „Menjél vissza fürödni a Gangeszbe ”

A „közelmúlt” és a „ma” magyar társadalmában élő, cigányokkal kapcsolatos sztereotípiákat jól tükrözi a Magyar Gallup Intézet 1997-es kutatása, melyben a megkérdezettek nagyjából 50%-a „idegenkedik a cigányoktól”. (Lásd: Magyarok és romák. A Gallup elemzése a romákkal szembeni idegenkedés szociológiai hátteréről.) Az emberek azt gondolják a cigányokról, hogy csak a családi pótlékért szülnek, hogy lusták dolgozni, agresszívak, verekedősek, lopnak, rabolnak, csalnak.

Tauber István még az 1980-as években végzett közvélemény kutatásában azt a kérdést tette fel, hogy „a cigányokról milyen tulajdonságok jutnak eszébe?” A megkérdezettek 68%-a mondta azt – már akkor –, hogy a cigányok munkakerülők; 65% válaszolta azt, hogy piszkosak, koszosak, büdösek; a megkérdezettek 56%-a vélekedett úgy, hogy sokat hazudnak; 58%-uk úgy, hogy lusták; 50%-uk pedig, hogy primitívek. A válaszadók 37%-a tolvajként jelölte meg a cigányokat, továbbá 34%-uk ítélte őket erkölcstelennek.

Az 1980-es évek egy másik kutatásában a résztvevők mindösszesen 7%-a ülne le rendszeresen cigány ember mellé a buszon, 73%-uk pedig soha, vagy csak 1-2 esetben lenne hajlandó cigány ember mellé ülni. A megkérdezettek 84%-uk soha vagy mindössze 1-2 esetben választana magának cigány házastársat, és 73%-uk szinte soha nem lenne hajlandó cigány emberrel együtt dolgozni.

Fábián és Sik kutatása is elkeserítőnek mondható eredményeket hozott. A megkérdezettek 89%-a értett egyet azzal, hogy a cigányok problémái megoldódnának, ha elkezdenének dolgozni. A válaszadók 78%-a azt mondta, hogy a cigányokat rá kellene szoktatni arra, hogy ugyanúgy éljenek, mint a magyarok. A „cigányok ne akarjanak úgy tenni, mintha nem lennének cigányok” állítás támogatottsága 76% volt. A megkérdezettek 64%-a értett egyet azzal, hogy a cigányok vérében van a bűnözési hajlam, és 58 %-uk mondta azt, hogy mindenkinek joga van olyan iskolába járatni a gyerekét, ahová nem járnak cigányok. A „csak helyeselni lehet, hogy vannak még olyan szórakozóhelyek, ahová cigányokat nem engednek be” állítással 46% értett egyet a megkérdezettek közül. A válaszadók 33%-a pedig azt mondta, hogy a cigányokat teljesen el kellene különíteni a társadalom többi részétől, mivel képtelenek az együttélésre. Elgondolkodtató, elszomorító adatok ezek

11. És mi a helyzet ma? Cigánykérdés?

Kardos Ferenc emígy összegezett beszélgetésünk végén: „A magyarságra jellemző a Pató Pál uras felfogás. Ej, ráérünk arra még, aztán még, és még mindig, majd amikor nagyon nagy már a probléma, akkor gyökeresen és azonnal akarja megoldani a problémát és megváltoztatni a helyzetet, miközben csodálkozik, hogy ez most miért is nem működik, és vajon hogyan is juthatott el idáig. Az a véleményem, hogy a cigányság baját sajnos nem lehet alulról építkezve megoldani, hanem fölülről kell metszeni, mint a szőlőt. Tehát bármennyire is szeretnék segíteni, van az a cigány réteg, akin már nem segíthetünk. Mert szörnyű ezt kimondani, de nincs rá elég pénz, ember, kapacitás, eszköz, és nincs rá sajnos igény sem mindenhol. Van, ahol mára a munkanélküli, segélyen tengődő lét, a bűnözés teljesen elfogadott életformává vált. Nincs példa, nincs elöljáró, jó példa, nincs pozitív példakép, ezért is válik előbb-utóbb elfogadottá a rossz. Ezért egy-egy közösségen belül elsősorban és legelőször azoknak az embereknek kell segítő kezet nyújtania a többségi társadalomnak, akik jó példával járhatnak majd elöl, és ezzel példaképpé válthatnak. Akiket érdemes követni, mert lám csak, nekik sikerült, akkor nekem is sikerülhet. És éppen ezért, van az a réteg – és azért ez a nagyobb – a cigányok között, akire érdemes és kell is odafigyelni, és vannak azok az egyének, akikre pedig nem szabad időt és energiát fecsérelni. Nehéz ezt így kimondani, de amikor szűkösek a lehetőségeink, akkor a segítőnek is nagyon megfontoltnak és alaposnak kell lennie, mert így tud csak igazán segíteni. Példaképek állítása, tehát ez most a legfontosabb feladat.”

Mit tehetnék még ehhez hozzá? Mert egyet kell értenem. Valamit kezdeni kell. Folytatni a megkezdett, de be sosem fejezett, „kádári” integrációt. Ha körültekintünk, a cigány fiataloknak tulajdonképpen csak rossz példakép jut. Győzike, aki annyit ártott a romák többségi társadalom általi megítélésének, mint kevés ember ebben az országban. Csak a saját anyagi hasznát nézve, azt engedte láttatni a televízió képernyőjén át, hogy a cigány egy kötözködő, ordibáló, kiabáló, veszekedős, buta ember. Azt láttatta, hogy felesleges tanulni, és keményen dolgozni, hisz lám, „én ezek nélkül is bejárom a világot, villában lakom és Mercedesben ülök”.

A hírműsorok és az internet világa az erőszakot és azt a felfogást terjeszti, hogy akinek pénze van, az valaki, a sok pénzt – és nem a tisztességes munkával megkeresett, kevéske jövedelmet – pedig erőszakkal, zsiványsággal lehet csak megszerezni. Fiatal romákból álló gyerekbandák tucatjai járják egy-egy nagyobb város utcáit, és az ellesett, etalonnak tekintett módszerekkel, egyre brutálisabban próbálnak hírnevet és pénzt szerezni. Még nem bűnözők, csak „menősködnek”, játsszák a nagyfiút egymás előtt, a lányok előtt, önmaguk előtt is, azt hiszem. Gyerekek még De így kezdődik, a tanulást egykettőre elhanyagolják, aztán ki is kerülnek az iskolarendszerből, gyakran a renitens viselkedésük miatt. Jön azt utca, a maga törvényeivel. Nem képesek változtatni, pedig még csak kamaszok. A társadalom, igen, MI pedig nem vagyunk képesek megmenteni őket – önmaguktól Az életmódjuk egyenes út a börtönök világába, ahonnan aztán – végkép elrontva az életüket – az esetek többségében már nincs visszaút. Ha valamelyikük elgondolkodik is azon, hogy „ki kéne szállni”, általában nem képes rá, mert nincs senki, aki a pártjukat fogja.

Mire gondolok? Egy 18 évesnek a bulikba járás, a szórakozóhelyek, a baráti közösségek jelentik a világot, nekik ott és akkor az a minden, az a nagybetűs élet. Nem is baj ez, hiszen ezért gyerekek. Csakhogy éppen ezért nem képesek változtatni a rossz irányba sodródott fiatalok. Hiszen egyszerűen félnek attól, hogy ha kijönnek abból a baráti társaságból, ahol egyre kényelmetlenebbül érzik magukat, akkor a volt barátok majd terrorizálják, „piszkálják”, megalázzák őket. Nem járhatnak majd buliba, nem mehetnek ki jószerivel az utcára sem, hiszen a volt haverok mindig ott vannak, ott ők az urak, és lépten-nyomon megtalálják. Egy lánnyal sem tudnak majd úgy találkozni, hogy közbe a régi banda ne találná, és ne alázná meg őket. És ez borzasztóbb rémkép, jövőkép, mint a börtön. Inkább maradnak. Elrontani a jövőt? Nem értik még ezt a fogalmat, hiszen egy kamasz nem nagyon érti például a halál gondolatát sem. Távoli, idegen fogalmak ezek számára, hiszen fiatalok, ővelük aztán nem történhet semmi rossz – gondolják.

Éppen ezért, én új fogalmat, új gondolatokat vezetnék be a bűnmegelőzésben. A mai rendszer elsősorban az iskolákra koncentrál. Magyaráz és tanít a gyerekeknek, ami egyrészt nagyon jó. Másrészt viszont, nem a gimnáziumban ülő gyerekekből lesz később kemény, igazi bűnöző. Hanem ezeknek az utcai gyerekbandáknak a tagjaiból. Akik elkérik, és ha nem kapják meg, elveszik társaiktól a telefont, pénzt, ékszert. Egy jó bulinak, menő dolognak tartva az egészet, fel sem fogva, hogy mit is tesznek. Nos, én ezekre a gyerekbandákra fókuszálnék inkább. Hogyan? Legyen minden városi rendőrkapitányságon egy olyan kis, 3-4 fős nyomozói csoport, akik csak a bandákkal foglalkoznak. Egyrészt állandó jelleggel legyenek az utcán, és bizony felügyeljék a szórakozóhelyeket. Menjenek a gyerekbandák után, járjanak a nyomukban, ha úgy tetszik, „zaklassák” őket, elsősorban az állandó jelenlétükkel. Ez lenne az első lépés. A második: ha észreveszik, hogy valamelyik kamasz „ki akar szállni”, akkor azt segítsék, de minden erejükkel. Első kérdés: hogyan veszik észre? Ezek a fiatalok sajnos sok időt töltenek el a rendőrségen, a különböző, kisebb balhék miatti kihallgatásokkal is. Ezen idő alatt kell kiválasztani azokat, akikre lehetne hatni, akiket meg lehetne győzni. És utána elbeszélgetni velük, és beszélni, és beszélni, és példákat is előhozva beszélni. És ha a gyerek végre eljut odáig, hogy jó, én kiszállnék, de nem merek, akkor már majdnem megvan a siker. Igen, hiszen amelyik kamasz idáig eljut, az tulajdonképpen segítséget is kér, csak nem meri kimondani. És ekkor kell neki segíteni. És nem kinevetni mondjuk – akár csak rendőrök egymás közti beszélgetésében –, hogy: „Nézd már, most segítséget kér, a múltkor meg még milyen nagy volt a pofája.” Mert ha ez történik, ha ezt a gyerek észreveszi, ha azt látja, hogy nem veszik komolyan, többet nem fog segítséget kérni, sőt, megerősödik benne a gondolat, hogy nincs kiút, nekem itt, így kell leélnem az életem, hát akkor nosza, gyerünk, csináljuk. És mikor 10 év múlva, mondjuk 30 évesen, például a zárkában ülve elgondolkozik azon, hogy „istenem, de hülye is voltam”, akkor már késő. Illetve persze sosem késő, de a váltás és változtatás ekkor már mégoly nehéz. Tehát – éppen ezért – ne azt mondja a rendőr a változni akaró, segítséget kérő fiatalnak, hogy: „ne járj buliba, diszkóba, ne menj ki az utcára, és majd nem találnak meg a volt haverok. Különben is, te bajod, miért barátkoztál velük?”. Hiszen egy gyereknek 18 évesen az a minden, az az élet.

Akkor mit lehetne tenni, mondani? Személyes, közvetlen elérhetőséget és kapcsolatot biztosítani ez felé az ifjúságvédelmi rendőrcsoport felé. Ez az első és legfontosabb. Hogy a gyerek érezze, hogy tényleg vannak valakik, akikre számíthat. Akik az esetleges hívást komolyan véve, arra azonnal reagálva valóban a gyerek segítségére tudnának sietni, annak szorult helyzetében. És az adott szituációból azonnal kiemelnék – DE nem a segítséget kérőt – hanem az elkövető másik fiatalt. Előállítani, és gondoskodni arról, hogy aznap már ne mehessen vissza „terepre”. Ezzel mit látnának a korábbi, baráti csoport tagjai, és az a gyerek, aki „kiszállt” és segítséget kért? Nem a megalázott gyereket kellett kimenekíteni, nem a jó útra térni akarónak kell elbújnia, hanem a csapat erejének, a vezérnek. A megfenyegetett szépen továbbsétál, és beül a szórakozóhelyre, míg a banda feje ma már biztosan nem. És így eljárni, a következő, és a rákövetkező alkalommal is. És mit gondol ilyenkor az, aki szintén kacérkodik a kilépés gondolatával? Neki sikerült, én is beszélek a rendőrökkel, és nekem is sikerülni fog. És a banda szép lassan feloszlik és szétszéled. Legalábbis szerintem. Azért, mert a geng keményebb tagjai is azt látják: igen, lehet máshogy is élni, igen, lehet ezt másképp is csinálni. És ez a legnagyobb félelme a csoport tagjainak, mikor akarva, vagy akaratlanul, kimondva, vagy kimondatlanul, de láthatóvá válik, hogy lehet – és kell is – másképp élni. Dolgozni vagy tanulni, kialakítani a normális életvitelt. Rájönni arra, hogy bűnügyek miatt rendőrségre, bíróságra járni nem menő dolog, hanem egyenesen az életüket tönkretevő hülyeség. Rájönni arra, hogy felelősek vagyunk tetteinkért, és az elkövetett rosszért bizony felelni kell. És ha a szabadságunkkal kell érte fizetni, akkor az a legszörnyűbb dolog a világon, de semmiképpen sem menő.

El lehet-e érni ezt? Persze, kellenek hozzá megfelelő rendőrök, nyomozók, egy ifjúságvédelmi csapat, akik minden településen jelen vannak, és csak ezekkel a fiatal bandákkal foglalkoznak. Mert ha nem lépünk, és nem segítünk, akkor őbelőlük, ezekből a gyerekbandák tagjaiból lesznek majd aztán később a valódi bűnözők, gengszterek. Persze ehhez pénz is kell, felszerelés, idő. Sajnos elsősorban a pénz az, ami hiányzik, hiszen egyszerűen nincs rendőri kapacitás egy ilyen kapitánysági bűnmegelőzési csoport létrehozására. Pedig kellene, mert ne feledjük: senki nem születik rossznak, hanem szép lassan válunk azzá

És még egy megjegyzés: Mór, Kiskunlacháza, cigánygyilkosságok: vagyis a többségi társadalomban is van bőven rossz, gonosz ember, azonban a szélsőjobboldal előretörésével sajnos egy politikai érdekcsoport azt akarja látszatni, hogy csak, és kizárólag a cigány a hibás, ő az oka minden rossznak. Mintha ezt már hirdette volna valaki, csak akkor, ott a zsidókról beszélt. Valami Hitler

A tanulmány elkészítése során felhasznált fontosabb irodalmak:

Dr. Bársony János: A romák szenvedéstörténete – 1939-1945. ROMAPAGE. Roma művészeti és kulturális portál. http://www.romapage.hu/article83 (2014. 01. 04.)

Kardos Ferenc: „Veszedelmes habok között látszatik életünk forogni.” Források a zalai cigányság 18. századi történetéhez. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg 2008.

Michael Stewart: Férfiak. In: Roma Holocaust – túlélők emlékeznek. Roma Sajtóközpont Könyvek 2. 2001.

Mlinárcsek Judit: Cigányság. Másság és rasszizmus. Diplomamunka

Népszabadság, 2001. augusztus 6. napi szám

Dr. Papp Attila: Ügyészség, Népügyészség, 20. század. Nagykanizsa, 2012.

Szita Szabolcs: A cigányok üldöztetése. In: A cigányság a második világháború idején. Velcsov Bt., Budapest 2002.

http://www.romanishib.hu/

http://www.romapage.hu/hirek/hircentrum-forummal/article/53489/170/ (2009. 05. 03)

http://fn.hir24.hu/csucsfogyaszto/2010/07/30/nem_volt_kegyelem_ciganyoknak#comments" target="_blank" (2014. 01. 04.)