Egész világ ellenségük – cigányok Európában és a Dél-Dunántúlon 3. rész

<-- Egész világ ellenségük – cigányok Európában és a Dél-Dunántúlon 1. rész

<-- Egész világ ellenségük – cigányok Európában és a Dél-Dunántúlon 2. rész

7. Cigányok a dél-dunántúli sajtóban a második világháború végén

A sajtó akkortájt – akárcsak most – „elvétve” foglalkozott a cigányokkal. Ha írtak róluk, az is valamilyen bűncselekménnyel kapcsolatos esetben fordult elő. Ide – véleményem szerint – megint nem szükséges kommentár, elég csak olvasni

a.

Új Somogy című újság, 1944. március 14. napi cikk:

„Megfagyott cigányt találtak a hóban

A folyó hó 5-iki hóviharban megfagyott és csak 12-én, egy hét múlva találták meg Tityó cigány, rendes nevén Finó János cigány muzsikust.Tityó Csökölyben lakott, a régebbi időben bandában játszott, de mióta megöregedett, egyedül járt hegedűjével névnapi és újévi köszöntőket és koma-lakodalmakat muzsikálni. 5-énis Kisasszond községbe akart menni koma-lakodalmat muzsikálni, de a nagy hófúvásban kifá-radva a község közelében egy csutarakás mellé húzódva valószínűleg megfagyott, és csak egy hét múlva találtak rá holttestére. Hét gyermeke maradt. Tityó iránt az egész község részvéte nyílvánul meg.”

b.

Somogyi Újság, 1944. április 15. napi cikk:

„Cigányok tették a szemétdombra a csecsemő holttestét a riadó alatt

Hírt adtunk arról a gyermekgyilkosságról, melyet csütörtökön délben a légiriadó után fedeztek fel a vásártér melletti szemétdombon. Mint jelentettük a riadó után megindult forgalom során egy újszülött csecsemő holttestét találták a járókelők. Az újszülött holttestét beszállították a hullaházba, s megállapították, hogy a csecsemő halálát fulladás okozta. Megindult az erélyes nyomozás a gyermekgyilkos anya kézrekerítésére. A nyomozás során olyan adatok merültek fel, mely a bűntényt közelebb vitte a kifejlődéshez. Ugyanis több szemtanú jelentkezett, akik elmondták, hogy a riadó kezdetekor egy cigánykaraván haladt át a Nedevits-malom felé vezető úton. A szemétdomb mellett a csoportból kivált két cigányasszony, ott hosszabb ideig időztek, majd követték társaikat. Ezek a cigányok nyomban a riadó végén elhagyták a város területét. Minden valószínűség szerint a két cigányasszony tette oda az újszülött gyereket. A rendőrkapitányság értesítette a vidéki csendőrségeket, hogy kísérjék figyelemmel a megadott leírás alapján az átvonuló cigányokat.”

c.

Somogyi Újság, 1944. április 25. napi cikk:

„Megbilincselt cigányok útja Szigetvártól a kaposvári fogházig

Tegnap különös karaván keltett feltűnést Kaposvár utcáin. Erős csendőri fedezettel 17 cigányt kísértek a csendőrök a kaposvári fogházba. Mint értesültünk a megbilincselt cigányokat az elmúlt hetekben szedték össze a Szigetvár környéki csendőrörsök. Szigetvár környékén a községekben történtek kisebb nagyobb tolvajlások éjszaka is ezeknek tetteseit a csendőrörsök a kóborló cigányokban nyomozták ki, és ezeket kísérték be a kaposvári fogházba. A cigányok ellen megindult az eljárás.”

d.

Somogyi Újság, 1944. május 25. napi cikk:

„Az apa vásárolta meg a fiától a lopott ruhákat

Az öreg cigányt is fogházbüntetésre itélték

Kátai József tabi szabómester műhelyében dolgozott ifj. Németh Dezső tabi cigány. Amikor esténként eljött a műhelyből, mindig erélyesen becsapta maga mögött az ajtót, hogy főnöke higgye, hogy elment. Németh Dezső azonban nem távozott, hanem csendben kinyitotta újból a műhely ajtaját, visszalopakodott oda, és mindig kilopott valamit a műhelyből. Kátai Józsefnek eltűnt a műhelyből több öltöny elkészített ruha, azonkívül több öltönyre való szövet és egyéb értékes holmi.A csendőri nyomozás derítette ki, hogy ki volt a tettes, és így indult eljárás a ravasz cigánylegény ellen. Németh Dezsőt a kaposvári kir. Törvényszék már korábban nyolchónapi börtönbüntetésre ítélte, már javában tölti is büntetését, míg most a tolvaj cigány édesapját,Id Németh Dezsőt vonta felelősségre a kaposvári kir. Törvényszék egyesbírája orgazdaság miatt. Ugyanis az öreg Németh Dezső vásárolta meg fiától a ruhákat és a szöveteket, holott tudta, hogy azok honnan és milyen körülmények között származnak. A bíróság bűnösnek mondta ki idős Németh Dezsőt és kéthónapi fogházbüntetésre ítélte.”

e.

Somogyi Újság, 1944. július 25. napi cikk:

„A vármegye területén élő cigányokat is bele kell kapcsolni a gazdasági munkálatokba

A magyar élet parazitái között elsősorban kell említeni azokat a cigányokat, akik a nagyobb falvak mentén csak akkor hajlandók dolgozni, mikor lopni, csalni nem lehet, de ha van is közöttük jobb szándékú, azok sem törik magukat a munka iránt. A cigánykérdés majdnem minden megye területén igen nagy gondot okoz a közigazgatási szerveknek, és éppen a jelenlegi munkahiány miatt mindenütt igyekeznek megkeresni azokat a módokat, amelyek segítségével őket is bekapcsolhatják a dolgozók közösségébe. Vannak az ország területén megyék, ahol ez z intézkedés meg is történt, és több kisebb sikerre is vezetett. Azoktól a cigányoktól akik továbbra is henye életmódot folytatnak, több helyen elvették a különböző élelmiszerjegyeket, vagy internáló táborba szállították őket, esetleg munkaszolgálatos táborba tanítják meg őket a helyes életszemléletre. A cigánykérdés Somogy megye területén is nagy gondot jelentett mindig. A járásbíróságnak, de a törvényszéknek is gyakorta akadt munkájuk miattuk és nagyon sokszor állottak a lopás és egyéb bűncselekmények miatt vádlottként a bíróság előtt. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban illetékes helyen Kaposváron kijelentették, hogy minden lehető és rendelkezésre álló módot felhasználunk arra, hogy ezt a kérdést minél előbb és minél tökéletesebben megoldjuk.

Minden törekvés az - mondották, hogy a különben is munkáshiánnyal küzdő gazdaságokban a cigányokat munkára szorítsák. Reméljük sikerül a terv megvalósítása. Ezzel igen nagy szolgálatot tesznek a megyének, és úgy hisszük, a bűnügyi statisztika is lényegesen javulna. A kérdés megoldásával. Kétségtelen az is, hogy ezen a téren nem lehet más módon rendet teremteni, mint igen kemény kézzel.”

f.

Somogyi Újság, 1944. augusztus 10. napi cikk:

„Kéregető cigányok és a füstölt sonkák

Négyhónapi fegyházat kaptak fejenként a cigányok

Tolvaj cigányok kerültek vádlottak padjára a legutóbbi tárgyalási napon a kaposvári kir. .törvényszék egyesbírája előtt. Bogdán Pál és Csonka Mihály felsőkaki cigányok a múlt héten bementek Molnár János udvarába, onnan 11 drb. Tyukot, míg özv. Lófó Pálné pincéjéből pedig négy sonkát, három drb. szalonnát és egyéb husneműket emeltek el a kéregető cigányok. A csendőrök elfogták a tolvajokat, s hiába volt minden tagadás rájuk bizonyult a bűncselekmény elkövetése, amiért a bíróság 4-4 hónapi fogházbüntetésre ítélte őket.”

g.

Somogyi Újság, 1944. szeptember 13. napi cikk:

„Feketére festette vörös haját a ravasz cigány

Kalányos Lajos somogyapáti cigány akit a környéken a vörös haja és bajusza miatt cvsak vörös cigánynak ismernek, meglehetősen járatos már a bűnügyi hatóságok-nál. A vörös Kalányos Lajos ezidőszerint is országos körözés alatt áll, különböző bűncselekmények miatt. Legutóbb Botykapeterden a mezőn dolgozó Jakab sándor gazda pénztárcáját emelte el egyik társával, Bogdán Józseffel együtt. Jakab Sándor Lakatos Lajost felismerte annak ellenér, hogy a ravasz cigány befestette vörös haját és bajuszát koromfeketére. A tolvaj cigányokat a károsult gazda már nem tudta elfogni, ezért feljelentést tett a csendőrségen. Most újult erővel indították meg a nyomozást a veszedelmes cigánybandita után.”

h.

Somogyi Újság, 1944. szeptember 21. napi cikk:

„Vigyék közmunkára Somogy megyében is a cigányokat

Somogyvármegyében is meglehetős munkáshiánnyal küzdenek a gazdaságok, sőt munkáshiány tapasztalható az egyes üzemekben is. Sopronvármegye alispánja ezt a munkáshiányt radikálisan oldotta meg, illetve lényegében enyhítette az által, hogy a vármegye területén élő cigány családok férfi tagjait mind, kivétel nélkül közmunkára rendelte ki. Ez a kirendelés közel háromezer munkaerőt állít a mezőgazdaság és az ipar szolgálatába. Ez az intézkedés a többi, így Somogyvármegyében sem lenne káros, mert vármegyénkben is meglehetősen nagy számban vannak kóbor cigányok akik a közre mindig káros tevékenységet fejtenek ki.”

i.

Somogyi Újság, 1944. szeptember 28. napi cikk:

„Munkatáborba szállították a kaposvári járásban összeszedett csavargó cigányokat is

Belügyminiszteri rendelet alapján az országban mindenütt alapos tisztogatást végeztek hatósági közegeink a munkanélküli cigányok frontján. Végigrazziázták a falvakat azon cigányok összeszedésére, aki nem szerződtek le állandó munkára. A kaposvári járás községeiben is végigfésülték csendőreink a cigánytelepeket, és mindenütt, ahol munkátlan, csavargó cigányokat találtak, összeszedték őket, mint a gazdasági életre káros és a közbiztonságra nézve veszélyes elemeket, majd elszállították őket munkatáborba.

A járás községeinek lakossága nagy megnyugvással vette a hatósági intézkedést. Hasonló intézkedésre került sor Somogy többi járásában is.”

8. PHARRAJIMOS – a cigányholokauszt

A második világháború alatt a magyar cigányság kb. 300 ezres lélekszámú közösségének mintegy ötöde pusztul el a haláltáborokban, munkaszolgálat közben vagy a nyilas terror idején.

8. 1. Így kezdődött

Újonnan érkezett cigányok a belzeci megsemmisítő táborban

A náci Németország eleinte bizonytalan volt abban, hogy a cigányokat árjáknak, vagy idegen fajúaknak nyilvánítsa-e. Bár nyelvük eredetét vizsgálva kénytelenek voltak megállapítani az árja rokonságot, mégis, az 1935 szeptemberében elfogadott, a birodalmi állampolgárságról szóló törvény a „német vagy fajrokon vérű állampolgárok” kategóriájából a zsidók mellett a cigányokat is kizárta.Látható, hogy a cigányság faji besorolása bizony nem kis nehézségekbe ütközött. Végül két csoportba osztották őket: „tiszta cigányvérűek” és „kevertvérű kóborló cigányok”. Günter és Robert Koerber fajtudorok felfogása szerint: „Mint ázsiai származékokat, távol kell tartani őket a Német Birodalom északi emberétől.” A romákra 1939 októberében Heinrich Himmler, az SS vezetője „vándorlási tilalmat” rendelt el, majd, tulajdonképpen a további sorsukat illetően a náci Németországban kétfelé választották a romákat. A tősgyökeres és vagyonos német cigányok védettséget kaptak, de az összes többi romát kártékony elemnek – a szláv népeknél is kártékonyabb elemeknek – minősítették, és üldözni kezdték. Mindjárt a zsidók utáni legkárosabb népként elkezdték összefogdosni, összegyűjteni őket is, akárcsak a zsidóság tagjait. Először munkatáborokba vitték őket. A munkalágerekbe a munkaképesnek titulált cigány férfiak kerültek elsősorban, általában az egész családjukkal együtt. A Harmadik Birodalomban (is) csak a cigányoknál volt megfigyelhető – mint egyedülálló – tendencia az, hogy általában az egész családot egy helyen szállásolták el, hiszen oly nagy volt köztük az érzelmi kötődés, hogy csak így nem okoztak gondot vagy problémát, de ha megpróbálták különválasztani a családokat, akkor az mindig lázadásszerű jelenségekhez vezetett, mint ahogy azt megfogalmazták: „közismert, hogy a cigányoknak nem csak közösségi, de családi érzése is milyen fokozott”. Így volt lehetséges az is, hogy a megsemmisítő lágerek legnagyobbikaként számontartott Auschwitzban is külön tábort hoztak létre a cigányok számára, ahol ők családostul kaphattak elhelyezést. A németek 1942 – 1943-ban kezdték el a cigányok tömeges, Lengyelországba, ekkor már megsemmisítő táborokba történő deportálását. Hasonló sors várt rájuk Ausztriában, és a kelet-európai országokban is. Auschwitzban, a külön családi cigánytáborban mintegy húszezer férfit és nőt tartottak fogva. Rudolf Höss táborparancsnok szerint Himmler – az észak-amerikai indiánrezervátumok mintájára – egy európai cigányrezervátum létrehozását tervezte, elsősorban azért, hogy a náci orvosi kísérletekhez mindig legyen elegendő „emberanyag”. Josef Mengele és kollégái „orvosi” kísérletek ezreit hajtották végre a szerencsétlen cigányokon: kísérleteztek például azzal, hogy meddig tudnak életben maradni azok, akik csak sós vizet kapnak, hogy a majdnem halálra fagyasztott emberek mennyi idő alatt térnek magukhoz, máskor pedig a nőkön, különféle anyagok befecskendezésével hajtottak végre sterilizációs kísérleteket. Ezek a meddővé tételi kísérletek voltak a cigányok esetében a tulajdonképpeni fő kísérleti szempontok, még 1945 januárjában (!) is 120-140 cigánylányt sterilizáltak a ravensbrücki táborban, a legfiatalabb közülük 8 éves volt.

Cigány holokauszt - roma gyerekek Auschwitzban

Magyarországon a cigányság elleni hatalmi, kormányzati fellépések fokozatosan, egymásra épülően alakultak ki. Már 1916-tól belügyminisztériumi rendelet írta elő a „kóborcigányok” előállítását, a sátoros cigányok összeírását, a 12 éven felüliek „cigányigazolvánnyal” való ellátását, illetve azt, hogy a „kóborcigányok” csak községük határában vállalhassanak munkát. Majd 1929-től évente már két alkalommal is szerveztek országos „cigányrazziákat”. Először három jogszabály, az 1916-os, az 1928-as és az 1936-os BM rendeletek szóltak a „kóbor” cigányok röghöz kötéséről, internálásáról, és az országos razziákról. Azért nagyon fontos ezeket megemlítenünk, mert e jogszabályok teremtették meg a magyarországi jogrendben és közigazgatásban annak a feltételeit, hogy a romákat a helyi hatóságok – elsősorban a csendőrök által – tulajdonképpen bármilyen indokkal hatósági kényszerintézkedések alá vonják, később pedig internálják.

A második világháború közeledtével egyre „nyilvánvalóbb” intézkedések történtek a cigányság ellen. Ennek egyik csúcspontja volt az 1938-as rendelet a cigányok, mint népcsoport megbízhatatlanná nyilvánításáról. Már megtörtént a zsidóság jogfosztása a szégyenletes zsidótörvényekkel, mikor 1941. augusztus 1. napján a csendőrség megkezdte a magyarországi teljes cigány népesség összeírását is – majdhogynem rabosították őket, hiszen fényképet készítettek és ujjlenyomatot is vettek tőlük. A következő évben, 1942-ben már a törvényhatóságok is alkalmaztak különböző, a zsidókéhoz nagyon hasonlatos jogfosztó intézkedéseket a cigányság ellen. Például Esztergomban létrehozták a zárt cigánytelepet, és korlátozták a szabad mozgást és tartózkodást is: „Cigánynak tekintendő minden cigány származású személy, továbbá, aki cigányokkal él együtt. Cigányok a telepet csak munkavégzés céljából hagyhatják el, a városi sétányon nem haladhatnak át, a városi padokra nem ülhetnek le.”

A Harmadik Birodalomban 1942. december 16-án döntöttek a „cigánykérdés végső megoldásáról”: Heinrich Himmler elrendelte a német fennhatóság alatt álló európai területekről a cigányok összegyűjtését és Auschwitzba szállítását. Így ekkor, 15 országból mintegy 23 ezer cigány került Auschwitz-Birkenauba. Lényeges, hogy a romáknál nem volt szelektálás, nem volt kötelező hajlenyírás, a gyerekek a szüleikkel maradhattak, sőt, játszóteret alakítottak ki nekik, a terhes nők szülhettek, és a cigányok a magukkal hozott motyóikat is megtarthatták. A cigányok helyzete a haláltáborokban lévő zsidókéhoz képest jobbnak tűnhet, valójában az egész cigánytábor éhezett és borzalmas betegségek és fertőzések tizedelték őket. Naponta, tucatjával haltak meg itt a romák. A végzetes szájpenész-fertőzés lett aztán a veszte az auschwitzi cigánytábor addig életben maradt lakóinak, de erről majd később.

Magyarországon az 1942. évi XIV. tc. intézkedett a munkaszolgálat intézményéről, majd egy 1944. március 8. napi BM rendelet, illetve az 1850/1944. ME rendelet alapján kezdődött meg a cigány munkaszázadok megszervezése. A helyi hatóságok romák tömegeit vitték el honvédelmi munkajegynek nevezett kényszerbehívóval. A munkaszolgálat bevezetése így hát a cigányságot is érintette – elsősorban a gazdag kereskedő réteget hátrányosan –, de magában a hadseregben általában nem volt egyértelmű és minden egyes roma emberre hátrányos megkülönböztetésben részük. A cigány zenész a legtöbb esetben, a hadseregben is zenész maradt, a lovakhoz értő cigányember gondozta a hadsereg egy-egy istállónyi ménesét, stb. Viszont azt is látni kell, hogy a cigány munkaszolgálatos, akit a zsidó munkaszolgálatosokhoz hasonló frontmunkára rendeltek (pl. aknaszedés), az bizony osztozott a zsidóság sanyarú sorsában – minden téren. De általánosítani a hadseregen belüli hátrányos megkülönböztetést illetően – mint azt sajnos a zsidók esetében egyértelműen meg lehet tenni – nem lehet. Nyilván ehhez az is hozzátartozik, hogy sok cigány származású harcolt fegyverrel is az első vonalakban, míg ezt a zsidók nem tehették meg, ők – köszönhetően a zsidótörvényeknek – „csak” munkaszolgálatosok lehettek.

Eközben „gőzerővel” folyt a politikában és a közéletben – a zsidók mellett – a cigányok „démonizálása” is. Példákat érdemes említeni:Drózdy Győző, a Nemzeti Egység Pártjának parlamenti képviselője 1939. január 25-én fajvédelmi szempontból külön cigánynépszámlálást kezdeményezett a cigányok „szaporasága és élősdi volta” miatt. E javaslatot végül nem szavazták meg, de mégis eredményre vezetett, hiszen 1940. augusztus 1-jével megkezdődött a romák összeírását. A csendőrség központi nyomozóparancsnokságán folyamatos nyilvántartást vezettek róluk és kilenc hónap alatt 2475 cigányt vettek nyilvántartásba.

Pest vármegye törvényhatósági közgyűlésén – 1939. szeptember 12-én – Endre László alispán (a későbbi zsidódeportálások egyik főkolompos belügyi államtitkára) kezdeményezte, hogy feliratban javasolják a kormánynak: internálják a cigányokat gyűjtőtáborokba.

Robert Ritter „nevelhetetlenségi” és „hazátlansági” elvét is sokszor alapul vették, mikor például 1940-ben bevezették a külön cigány nyilvántartást, majd 1941-től pedig megtiltották a magyar-cigány vérkeveredést.

1940-ben Kecskeméten jelent meg Gesztelyi Nagy László „A magyarországi cigánykérdés rendezése” című könyve, amelyben – mint megoldást a romakérdésben – a koncentrációs táborba zárást javasolta.

1941. február 5-én az Országgyűlés ülésén Forster Győző, a Magyar Élet Pártja képviselője interpretációban követelte a cigányok munkatáborokba zárását és rájuk vonatkozóan statárium hirdetését is. Kijelentette: a magyar településeken a cigánykérdés olyan, mint a zsidókérdés az egész nemzet szempontjából. Bárczay János földművelési államtitkár válaszában ígéretet tett arra, hogy szorgalmazni fogják a javasolt intézkedést.

A Magyar Élet Pártjának rákospalotai szervezete 1940-ben, Forster, a párt parlamenti képviselője 1941-ben, az Erdélyi Párt országos központja pedig 1942-ben kezdeményezte a romák statárium alá vételét, javasolta a cigányok katonai munkaszolgálatos századokba való behívását és speciális munkatáborba küldését is. A Honvédelmi Minisztérium végül anyagi okokra, és a cigány munkaszolgálatosok felügyeletének és őrzésének nehézségeire és jelen körülmények közötti megoldhatatlanságára hivatkozva utasította el a roma munkaszolgálatos egységek felállítását.

A Tolna megyei Lengyel község körorvosa, dr. Okályi Ákos a „Népegészségügy” című szaklap 1942/8. számának 1160. oldalán ezt írja: „A végső cél a cigányok eltüntetése kell legyen. ( ) Itt arról van szó, hogy a nemzet testében támadt növekvő rosszindulatú daganat, mely konzervatív terápiával – kedvezőleg természetesen – nem befolyásolható, a sebész kezébe kerüljön, és radikális műtéttel eltávolíttassék.” Okályinak konkrét javaslatai is voltak: a cigányokat ki kell telepíteni, sterilizálni, majd pedig munkatáborokba kell őket küldeni. Meglepő-e, hogy ezek után – 1944. november 30-án – Lengyel községben a házaik, viskóik előtt lőtték halomra a cigányokat a helyi csendőrök

Miközben megjelentek a „Népegészségügy” című rangos szaklapban Okályi szégyenletes gondolatai, addig Esztergomban létrehozták a város zárt cigánytelepét, míg a székesfehérvári cigánygettót pedig állandó rendőri felügyelet alá helyezték.

Hazánk 1944-es német megszállásával érkezett meg a cigányságot fenyegető holokauszt rémképe. Mikor Magyarországot megszállták a nácik, itt is célpontba kerültek a cigányok, és nálunk is mindjárt a zsidók után következtek – gyakran együtt velük, „egy soron, azonos sorssal”. A magyar hatóságok a németekétől más felfogást képviseltek, a magyarok nem tartották őket olyan kártékonyaknak. Sok olyan esetről tudunk, hogy a kerületi csendőrparancsnok megüzente egy-egy vajdának: produkáljon tíz, vagy húsz embert, akiket deportálni fognak – munkára, mondták –, de a többi romát nem bántják. Vagyis a magyar hatóságok is érezték: a cigányok esete más a zsidókétól, az ő irányukban tényleg csak német nyomásra kell valamilyen „produktumot” felmutatni. Ezeknek az összeszedett, szerencsétlen cigányoknak az első uticélja általában Komárom volt, de mikor a németek átvették őket, akkor – a zsidó transzportokkal együtt – Auschwitz felé indították útba őket. Sajnos a cigányságot elsősorban emberi kísérletek szenvedő alanyaiként használták a náci orvosok.

A náci megszállással nemcsak a zsidók, de a cigányok is tömegesen kerültek összegyűjtésre, táborokba. Gyűjtőgettókat hoztak létre például az ország keleti felében lévő Újfehértó központjában, a kiürített zsidó gettóban, aztán Kisvárdán a Cserepes-tanyán, Nagykálló-Misón, Gyergyótölgyesen, Bánrévén, Tiszalök-Rázonpusztán, Debrecenben, Mátészalkán és Nyíregyházán. De az ország más területein is létesültek ilyen gettók, így a szigetvári járásban, Révfalun, a nógrádi Patvarc melletti Líviapusztán, míg a Jászság számos településének roma lakói pedig a Bácskába kerültek. De gettóba vitték Zemplén megye cigányait, majd Somogyban és Tolnában is létesültek internálótáborok. Auschwitzban a cigányokat elszeparálták a többi fogolytól, de persze találunk fényképfelvételeket sárga csillagos cigányemberekről is. Sajnos a cigány holokauszt pontos számáról sosem fogunk valódi képet kapni, hiszen a táborkönyvek jobbára csak neveket tartalmaznak. Egy „Orsós”-nál vagy egy „Sárközi”-nél persze könnyű a dolgunk, de egy „Kovács” vagy „Balogh” esetében ugye nem tudni, hogy valójában milyen nációjú embert is takar.

8. 2. Auschwitz-Birkenau II. E. cigány családi tábor

Biztosan állíthatjuk azt, hogy Nagykanizsa környékéről a három zsidó transzporttal mintegy 70 cigányt is elhurcoltak a városból. A három vonatszerelvénynyi embert – szerelvényenként, egyenként kb. 300 fővel – tulajdonképpen Letenyétől Kanizsáig, illetve a Kis-Balaton irányába a környező kis falvakban fogdosták össze, de Keszthely is „adott” cigányokat a transzportokba. Nagykanizsáról egy cigány família kilenc tagja került a vagonokba, majd Körmenden keresztül Dachauba, illetve a másik két halálvonattal pedig Komáromon keresztül Auschwitzba. A cigányok közül Burgenlandban néhány főt leszállítottak a vonatokról, és munkára osztottak be, így ők meg is menekültek a gázkamrák poklától.

Nem volt ilyen szerencsés az a 3 ezer cigány, akikről minden év augusztus 3. napján emlékezünk meg. Az auschwitzi „cigánytáborban”, vagyis az Auschwitz-Birkenau II. E. cigány családi táborban, családonként helyezték el a romákat. A táborban magyar és szlovák területről érkezett, de többségében magyar nyelvű roma emberek ezreit szállásolták el ekkortájt. Érdekes, hogy található levéltárban olyan, cigányoktól származó kérelem is – például egy pápai, lókereskedő családé –, hogy az eredetileg munkára elvitt roma ember családtagjai kérvényezték, hogy az illető Auschwitzba kerülhessen, pont a cigánytábor, és az állítólagos jobb fejadagok okán.

Himmler utasítása alapján, 1944. május 16-án, éppen az első magyar zsidótranszport beérkezésének napjára időzítve – mivel a Magyarországról érkező zsidók tízezrei miatt helyhiány volt – akarták likvidálni a cigánytábort először, de a cigányok tudomást szereztek róla, és olyan makacsul ellenálltak, hogy az SS inkább nem kockáztatott egy nyílt gettólázadást, és ekkor még elálltak tervüktől. 1944 nyarán egy súlyosan fertőző, ún. szájpenész fertőzés lépett fel a cigánytáborban. Ezt kezelni kellett volna, de Himmler döntése alapján – aki a szükséges kezelést túl költségesnek és nehezen kivitelezhetőnek tartotta a 3 ezer ember esetében – az SS most már a „végső megoldást” választotta, és halálra ítélték az egész II. E. tábort. Az elgázosításhoz felsorakoztatták a tábor szerencsétlen lakóit – férfiakat, nőket, kisgyermekeket –, majd a gázkamrákhoz terelték az első csapatnyi embert. Miután ezeket elgázosították, a többi várakozó rájött a sorsára, és a cigány férfiak szó szerint, puszta kézzel támadta rá a fegyveres őrökre és őrtornyokra.

Onnan lehet tudni pontosan, hogy mi történt, mert az események után két őr – akik két, egymástól különálló géppuskás őrtoronyban teljesítettek szolgálatot – korrekten és akkurátusan lejegyezték a tábornaplóba annak a borzalmas éjszakának a történetét. Az egyik cseh származású toronyőr részletesen leírta, hogy a cigányok támadására hatalmas és eszeveszett lövöldözés kezdődött, ő is lőtt mindenre, ami mozgott – részben félelemből is –, hiszen senki nem tudta, hogy mi is történt: sötét éjszaka volt, kiabálás, ordítozás, szitkozódás, sikolyok és jajveszékelés minden irányból

Külön is szörnyű volt a szörnyűségben, hogy a sebesült és halott cigányokat egymás hegyére-hátára, egy nagy meszesgödörbe dobálták be. Mikor minden elcsöndesült, és elkezdték a több ezer halott romát a gödrökbe húzkodni, akkor a még élőket – már amelyiken látszott, hogy csak sebesült, de még nem halott – vasrudakkal csapkodták fejbe. Persze így is került olyan cigány a meszesgödörbe, akit tulajdonképpen még élve dobtak bele a gödörbe, majd pedig begyújtották a vermet, és így mintegy 3200 ember nyomát tüntették el örökre Hivatalosan, „számszerűen” is igazolhatóan 2897 cigányt tartunk számon annak az éjszakának az áldozataként.

Auschwitzi emberkísérletekben 4 zalai cigányról tudunk biztosan, akiknek ezekben részt kellett venniük, 3 fiatal lánynak és egy férfinek.

8. 3. A zsidók már eltűntek – a cigányokon volt a sor

Már legyilkolták az auschwitzi 3 ezer szerencsétlent, mikor megkezdődött a magyarországi cigányság tömegeinek gettóba zárása. Persze erről a kor emberének csak a saját „észlelése” alapján volt tudomása, ugyanis a sajtó elvétve foglalkozott a cigányokkal a dél-dunántúli térségben (is). Ha pedig bekerültek a híradásokba, akkor az Okályihoz hasonlók fogalmazták meg velük szemben „értékes” gondolataikat. Illetve, ha hírt adtak róluk, akkor az általában bűnügyi híradás volt. Ezért (is) a történelmük, illetve a cigányholokauszt megfelelően rendszerezett kutatása meglehetősen nehézkes feladat. Dél-Zalában ezt még tovább nehezíti, hogy 1945. április 1-én egy bombázás során megsemmisült Nagykanizsa levéltára. Ehhez jön még hozzá, hogy a dél-zalai cigányság szinte nem is rendelkezett papírokkal mikor megkezdődött a tömeges összegyűjtésük, kivéve a módosabb kereskedő és zenész családokat.

Kifejezetten a nagykanizsai roma lakosság összegyűjtésére és elszállítására vonatkozó rendelet nem maradt fenn, de vasúti szállítólevelekből lehet tudni, hogy 1944 szeptemberétől Komáromba, Körmendre, Nagykanizsára, Székesfehérvárra és Pécsre került összegyűjtésre a dunántúli cigányság jó része. Innen kerültek elszállításra, egyrészt osztrák birodalmi, másrészt pedig cseh-morva, illetve lengyel területekre. A romák egy része munkatáborokba került, míg mások azonnal a megsemmisítő táborokba érkeztek, legtöbbször a zsidókkal együtt.

A dél-zalai városban a Frank pótkávégyár épületébe, a Csengery utca 88. szám alá kezdték el összegyűjteni a környékbeli cigányokat, 1944 tavaszától (a nagy, országos razzia után), intenzívebben az ősz elejétől. Addig lengyel menekülttáborként (1939 – 1941), majd politikai internálótáborként (1941 – 1945) működött ez az épület. A zalai cigányok másik gyűjtőtábora pedig a horvátországi (akkor magyar fennhatóság alatt álló) Draskoveczben és Csáktornyán működött. A front közeledtével az ezekben a táborokban őrzött cigányokat először a kőszegi cigány internálótáborba, majd innen Németországba vitték. A nagykanizsai zsidógettóban nem éltek romák, a gettó, a ma a Fő utcai Bazárudvar felől megközelíthető Zsinagóga területén működött. 1944. október 26. és 28. között a város és környékének 3 ezer zsidó emberét zsúfolták itt össze az elszállításuk előtt. Nagykanizsáról 1944 októberében és novemberében, majd 1945 januárjában indult el 3, embertelenül összezsúfolt zsidó transzport, amellyel elszállították az összegyűjtött cigányokat is. Fő úti cél a nagy német megsemmisítő táborok voltak, de kisebb táborokba is kerültek zalai cigányok: Saarbruchenbe (német), Lackenbachba, Max Glaanba (osztrák), illetve érkeztek osztrák területeken Grazba és burgenlandi táborokba, fogházakba is.

Meglehetősen nehéz volt a nagykanizsai járás területén élő cigányok összegyűjtése 1944 őszén. Ezek a számos, de viszonylag kis létszámú roma közösségek gyorsan mozogtak a járásban, egyik helyről a másikra mentek. Kukoricaszedés, szüret: bekapcsolódtak minden munkába, hiszen a magyar férfiak többsége már a fronton harcolt. A falusiak megbecsülték a munkájukat, visszatartották, elszállásolták, néhol egyenesen bújtatták is őket. Mivel ekkortájt egyre több menekült érkezett Zala vármegyébe, hiszen közeledett a front, a csendőrség elsősorban e helyzet megoldásával, a rend fenntartásával, illetve a jóval nagyobb lélekszámú zsidóság összegyűjtésével volt elfoglalva, így a romákra kevés idő és „kedv” maradt. Nagykanizsán a csendőrök közvetlenül a romatelepekről – Kiskanizsáról és Bagoláról – is válogattak a transzportokba romákat, hogy meglegyen a létszám. Nagykanizsáról és a járásából mintegy 1000 fő, míg Zala vármegyéből közel 4000 fő cigányt hurcoltak el, elsősorban munkatáborokba, persze került belőlük jócskán a megsemmisítő táborok poklába is.

A Körmend környékén élő romákat 1944 augusztusában terelték össze, majd a határ túloldalán lévő Strem község melletti erdőben dolgoztatták őket egy fakitermelésen a németek. Aztán volt tábor a Soprontól 6-7 kilométerre lévő Lackenbach községben, ahol több ezer magyar anyanyelvű, magyar nevű cigányt tartottak fogva tartottak, de kerültek magyar romák a lodzi gettóba is.

Az 1944-es év késő nyarán, majd kora őszén gombamód szaporodta a cigánylágerek. Így például augusztusban a Pest megyei Újhartyánban, valamint a már említett Nagykanizsán, majd az ősz folyamán cigánygettó létesült Baja mellett, ahol a lebombázott híd újjáépítésénél dolgoztatták a romákat. Szedres mellett német repülőtér építésére hajtották a lezárt, gettóvá tett cigánytelep lakóit. Hódmezővásárhely munkabíró cigányait júliusban a helyi cigánybíróval összeíratták, majd a csendőrök összeterelték, marhavagonba rakták (utolsóként az őket segítő cigánybírót is) és a kárpát-ukrajnai Rahó fakitermelő katonai lágerébe hurcolták. A Borsod megyei Hangony község cigányai előbb Sajószentpéterre kerültek más települések cigányaival együtt kényszermunkára, majd Pest megyében dolgoztatták őket zsidókkal együtt. Innen vasúton – Esztergomon át – egy lengyelországi német lágerbe kerültek, ahol halottakat temettettek velük. A front közeledtével az őrség eltűnt, ők gyalog elindultak haza. A Kárpátokban az oroszok feltartóztatták majd hadifogságba vetették őket.

Már 1942. november 29-én intézkedett a honvédelmi kormányzat (68.781/eln. l./a./1942. sz. rendelet) a nemzetiségi munkaszolgálatos századok felállításáról a „megbízhatatlannak” minősített szerb, horvát, román kisebbség tagjaiból. 1944 májusában a munkakerülők munkásszázadokba szervezéséről jelent meg egy rendelet, amely keretében katonai munkatáborokat állítottak fel. E táborokban is sok roma raboskodott, mint munkakerülő. Ugyanekkor – 1944 júliusában – a cigányoktól több megyében is megvonták az élelmiszerjegyeket, és internáló táborokat hoznak létre a „henye életmódot folytató, kóbor, megbízhatatlan” cigányok számára. 1944. augusztus 23-án jelent meg a cigány katonai munkaszolgálatos – a munkaszolgálatos egységek tagjait, rövidítve, „muszosoknak” hívták – századok felállításáról szóló 15.740/1944. BM rendelet, ami tulajdonképpen egy belügyminiszteri és honvédelmi miniszteri közös rendelkezés volt, vitéz Hennyey altábornagy aláírásával. A rendelet ötven „lapátos” kényszermunkaszázad felállítását irányozta elő, 10-12 ezer fővel. Elsősorban a 18 és 52 év közötti, vándorló, valamint az állandó munkahellyel nem rendelkező cigányokat kényszerítették ezekbe az egységekbe. A „legénység” összegyűjtését szeptember 20-ig kellett befejezni.

A kényszermunkaszázadok tagjait az ország minden pontján dolgoztatták, például a kőbányai Dreher sörgyár pincerendszerében berendezett hadirepülőgép-összeszerelő üzemben. Cigány munkatáborokat hoztak létre Egerben, Szegeden, Kecskeméten, Jászberényben, Marcaliban, Kaposvárott, Pécsett, Nagykanizsán, Szekszárdon, Véménden, Kassán és Vácott, de tudunk kényszerbesorozott roma munkaszolgálatosokról Bihar és Nógrád megyéből is. A cigány munkaszolgálatosokat általában sáncásáson, hadiépítkezéseken, aknafelszedésen dolgoztatták, gyakran a frontvonalon, ellenséges tűzben.

Nagykanizsáról két munkaszázadot indítottak útba – az elsőt még 1943 májusában, a másodikat pedig 44’ őszén – a déli front irányába, szerb területekre. E transzportokban a romák összekeveredtek a politikai foglyokkal, sőt, a fegyveres katonai szolgálatra alkalmatlanokkal is, akiket ezért munkára osztottak be. Az első munkásszázad Draskovecig jutott, míg a második csak Barcsig. Ott a foglyokat kiszállították a vagonokból és agyonlődözték őket, csak néhány embernek sikerült elmenekülnie a vonatszerelvénynyi szerencsétlen közül.

1944 szeptemberének végétől állandósultak a cigány razziák és az elfogott romák internálótáborokba való összegyűjtése.

1944. október 16-án, a nyilas hatalomátvétel másnapján a déli hadműveleti terület kormánybiztosa elrendelte, hogy a cigányok tartózkodási helyeiket nem hagyhatják el, aki ezt teszi, az büntetendő és internálandó (147/HdM Korm. Bizt./1944. Szombathely). A rendelet betartását a helyi csendőrség és a nyilas fegyveres pártszolgálat biztosította.

November 3-án és 4-én a Belügyminisztérium VII. osztálya és a Honvédelmi Minisztérium – Hajnácskőy László csendőr ezredes irányítása alatt – országos razziát szervezett a romák összeszedésére és németországi rabszolgamunkára való átadására. November és december folyamán összesen négy ilyen átfogó razziát tartottak. Ennek során 1944. november 2-án Budapest környékén Rákospalotán, Csepelen, Pesterzsébeten, Soroksáron, Kispesten, Pestlőrincen, Nagytétényben, Budakalászon, Újpesten családostól, gyermekestől összeterelték a romákat a helyi csendőrségeken, majd az óbudai téglagyárba hajtották őket. Onnan november 8-án hajnalban a budaörsi pályaudvarra kísérték és ott bevagonírozták őket. November 18-án érkeztek a dachaui koncentrációs táborba. Itt lekopaszították őket, majd öt nap után egy részüket továbbszállították Bergen-Belsen és Ravensbrück lágereibe.

Az országos razzián összefogott Vas, Zala, Pest, Nógrád, Baranya, Tolna, Somogy, Fejér, Győr, Komárom, Veszprém megyei romákat először helyi gyűjtőtáborokba, majd onnan vasúton a komáromi Csillagerőd cigánylágerébe szállították. Ezt az erődöt Komáromi Magyar Királyi Katonai Internáló Tábornak nevezték. A városba 1944. szeptember 12-én egy német tábori csendőralakulat is települt.

A Csillagerődben a sok ezer romát zsúfolt, földalatti bunkerekben, majd ezek megtelte után a szabad ég alatt tartották a késő őszi, téli hidegben: férfiakat, nőket és gyermekeket egyaránt. A táborban válogatták ki a németek a birodalomba szállítani kívánt munkaképeseket. Legalább négy szerelvény indult az erőd udvaráról november közepe és december vége között, szombatonként, Dachau irányába. Dachauban eddig 1126 magyarországi roma rab adatait sikerült megtalálni. Dachauból sokakat továbbszállítottak Buchenwaldba, Bergen-Belsenbe, Ravensbrückbe és más lágerekbe. A kiszállított ezrekről kimutatás nem maradt ránk. December végén bezárult a Komáromhoz viszonylag közeli Budapest körül az orosz ostromgyűrű, és közvetlen támadástól lehetett tartani. Ekkor, egyes túlélők szerint a fenyegető orosz röpcédulák hatására és a szállítási lehetőségek csökkenése miatt egy napon a gyermekes anyákat kiengedték a táborból. Az ostromlott Budapest felmentésére német-magyar ellentámadás indult Esztergom irányából, így az erődben fogva tartott romákat még továbbra is hetekig ott tartották, majd gyalogmenetben indították útnak őket a Német Birodalom maradéka felé. Az úton sokan meghaltak. A front Galántánál érte utol a menetet, majd őreik sorsukra hagyták foglyaikat.

1945. február elején a nyilas belügyminisztérium X. osztályának polgári kiürítésről szóló rendelete a cigányok családjaikkal együtt történő összeszedését és internálását írta elő (166.578/1945. BM. X. O. rend.), általánosítva ezzel a november óta folyó gyakorlatot. Vajna Gábor nyilas belügyminiszter 1945. február 23-án bejelentette: „A zsidókérdés és cigánykérdés maradéktalan, ha kell, drákói rendezését megkezdtem, amit e két nemzetidegen faj magatartása tett szükségessé”. Februárban, e rendelet alapján, újra Nagykanizsán létesítettek a cigányok internálására gyűjtőtábort, ahonnan a horvátországi Csáktornyára és Draskovecbe szállították a romákat. Itt a lágerben bombatámadás érte őket, melynek során sokan meghaltak. Innen többen a kőszegi internálótáborba és onnan Németországba kerültek Vas megyei romákkal együtt, de még ekkortájt is kerültek cigányok Dachauba, Bergen-Belsenbe és Ravensbrückbe, utóbbiban nagyon sok roma lányt sterilizáltak. A koncentrációs táborokban – az orvosi kísérletek során – mindenekelőtt a nők meddővé tételét célzó beavatkozásokról adtak számot a cigány áldozatok.

8. 4. Tömeggyilkosságok

A magyarországi csendőrök és nyilas bandák több cigány csoportot, egész családokat a lakhelyükön vagy annak közelében gyilkoltak meg. Ez történt a romákkal a Békés megyei Dobozon (ahol 1944. október 6-án nagyszalontai és kötegyáni cigányokat géppuskáztak halomra az I. páncélos hadosztály tábori csendőrei a helyi csendőrökkel összefogva: 20 cigányt, két magyart, asszonyokat és gyerekeket is), a Fejér megyei Lajoskomáromban és Szabadbattyánban, a Tolna megyei Lengyelben, a Baranya megyei Kiskassán, és a Zala megyei Lentiben is. Várpalotán 1945 februárjában a környékbeli és székesfehérvári romákat végezték ki. A dobozi, várpalotai és lengyeli gyilkosságok elkövetői ellen a háború után eljárt a népbíróság.

1944 decemberében Barcs közelében, a Dráva mellett kivégeztek egy teljes, cigány muszos, kb. 120 főből álló menetoszlopot. Kerecsendről 22 cigány férfit vittek Mezőkövesdre, a gyűjtőtáborba. A csoport fele ott halt meg. Andornaktálya-Felsőről tömegesen szökdöstek az erdőbe a cigányok a fasiszták elől. Az elfogottakat – elsősorban a razziázó nyilasok – vagy agyonlőtték, vagy Mezőkövesdre szállították be. Egy razzia alkalmával 20 fiatal fiút fogtak el, a mezőkövesdi internálást már egyikük sem élte túl. Egerből – a Veroszala telepről – mintegy 300 cigány szökött meg. A felkutatásukra induló németek csak egy személyt tudtak elfogni, őt lágerbe vitték, ott is halt meg. Tiszaigar környékén szintén sok cigányt fogtak el és vittek a mezőkövesdi gyűjtőtáborba. 1944. december 18-án Piliscsabáról muszos cigányok szöktek meg, 8 főt elfogtak és a helyszínen kivégeztek.

A közeledő front miatt felszámolták a mezőkövesdi tábort, és a foglyokat útbaindították Németország felé. Sokan meghaltak menet közben, például 1945. január 7-én Natzweilerben 5 fő veszítette életét: Sas Géza Balog, Bogdán Sándor, Sztojka Iván, Raffael Lászlóés Gazsi József. Nyári Jóskát a fővárosi Vízmellék telepéről vitték Berga Elsterbe, ahol betegségben halt meg. Miért fontos kiemelni a nyilvántartásokban fennmaradt neveket? Mert ők mesélnek a névtelen ezrekről Sok cigány raboskodott a gross-roseni táborban is, az adatok azonban szinte mindenütt nagyon hiányosak, a fennmaradtakat is a németek, meglehetősen precíz nyilvántartásának köszönhetjük.

Az 1945 januárjában és februárjában végrehajtott fejér megyei lajoskomáromi, a kiskassai, a szabadbattyáni, a lenti és a 118 áldozatot követelő várpalotai, Grábler-tónál (Inota mellett) történt tömeggyilkosságok áldozatai máig is jeltelen sírban, szántóföldön vagy legelőn nyugszanak. Csak Dobozon és Lengyelben állítottak emléket az áldozatoknak. 1974-ben roma értelmiségiek ugyan kezdeményezték a várpalotai áldozatok emlékművének felállítását, de a helyi hatóságok ezt megakadályozták arra hivatkozva, hogy a romákat jogszerűen végezték ki, mert az akkor még érvényben lévő nyilas törvények alapján hazaárulást követtek el azzal, hogy együttműködtek az orosz csapatokkal

1945. február 23-án Vajna Gábor nyilas belügyminiszter Kőszegen bejelentette: „A zsidó- és cigánykérdés maradéktalan, ha kell drákói rendezését megkezdtem, amit e két nemzetidegen faj magatartása tett szükségessé.” Eztán még bő egy hónapig dühöngött – és aratott – a halál.

Nemcsak gyilkosok voltak azonban, hanem léteztek jó, igaz emberek is. Például Apor Vilmos püspök fölemelte szavát, és nem hagyta elvinni a győri cigány zenészeket, akiket már összeszedtek internálásra. A szószéken is fellépett az embertelenségekkel szemben, felelőssé téve a hivatalnokokat a gaztettekért. De például számos falusi jegyző, hivatalnok elszabotálta a cigányellenes rendeletek végrehajtását, sokan még közben is jártak érdekükben, igazolásokat írtak részükre, hogy munkájuk helyben nélkülözhetetlen.

8. 5. Visszaemlékezések

Ondód község „visszaemlékezése”: „Már a letelepedésük óta érte a cigányokat hátrányos megkülönböztetés, kunyhóikat nem építhették fel a faluban, a számukra kijelölt területen húzták fel házaikat, ahol még ivóvíz sem volt. A faluba jártak vízért, ahol óvintézkedéseket tettek, hogy ne fertőzhessék meg vízhordóedényeikkel a kút vizét a cigányok. Több évtizednek kellett eltelni, hogy a cigányok által lakott területen is létrejöjjön egy kút. 1912-ben létrejött az ondódi iskola, megengedték, hogy ide járhassanak a cigányok, mert alacsony létszámban tanultak. Később, amikor számuk elkezdett növekedni az oktatásban, megindult a szegregáció is főispáni kérésre. Külön iskolát hoztak létre a cigánygyerekek számára, messze a nem cigányoknak fenntartott iskolától, hogy biztosan ne találkozhassanak. A szegregációnak nem volt igai oka, hisz magyar anyanyelvű cigányokról volt szó. Egy 1944-ben kiadott rendelet szerint a cigányok nem hagyhatják el lakóhelyüket, ha megteszik, büntethetőek, internálhatóak. A következő dokumentum már a teljes deportálást rendeli el, erre azonban már nem került sor. 1944 augusztusában egy éjjel csendőrök vittel el cigányokat az Őrségbe, ahol dolgoztatták őket, ha nem bírták a munkát, kikötötték őket, munkamegtagadás címszó alatt, pedig volt, aki erő hiányában nem teljesítette a parancsot. Közülük sokan hazakerültek. A deportálások 1944 novemberében kezdődtek meg. Elviekben azokat a cigányokat deportálták, akik a tilalmat megszegve elhagyták otthonaikat, azonban ez a gyakorlatban nem érvényesült, a rendeletet betartók közül is sokakat elvittek. A csendőrök és a helyi nyilasok 25 cigányt vittek el végül Dachauba. Sok más emberrel együtt vagonokba terelték őket, sokan meghaltak az utazás során. A koncentrációs táborban elvesztették személyiségüket, egy számot kaptak, csak számok voltak. A hajnali névsorolvasás közben sok büntetésben volt részük, hiszen németül olvasták fel számaikat, németül nem tudván gyakran rosszkor jelentkeztek. A kezdeti élelmiszeradagjuk is kevés és rossz minőségű volt, a későbbiek során ez csak romlott. Az innen elhurcolt cigányok közül 13-an soha nem tértek haza.”

Holdosi József visszaemlékezése: „A csendőrök meg mindig rajta voltak a nyakunkon. Mindig zavartak, mindér. A cigányt zavarták, ha jól, ha rosszul csinálta, akkor is. Nem tudom megmondani magának mér van ez. Ez egy fajgyűlölet. Ez még most is van.”

Vajda Rozália visszaemlékezése: „Tudtuk, hogy a cigányokat is üldözik. A zsidók akkor már fogytán voltak, jöttek a cigányok. De senki sem szólt ellene, senki sem szólt ellene, hogy ezt nem szabad. Otthon kiabálták utánunk, hogy büdös cigány meg rohadt zsidó. ( ) Engem a vonaton kaptak el. Olyan tizenhat éves lehettem. Már ősz tájba’ volt ez, azt hittük vége a háborúnak. Ugye, se újság, se rádió, se semmi. Ki tárgyalt velünk, cigányokkal. Hát senki. Nem tudom már, Szombathelyre, vagy Körmendre mentem, levettek a vonatról, bevittek Körmendre, aztán meg Komáromba. A családom onnan tudta, hogy aki akkor két napig nem ment haza, arról lehetett tudni, hogy elvitték. ( ) Három hétig voltam ott. Ott halt meg az unokatestvérem. Beteg volt, enni meg nem adtak. Nagy mocsok volt, se véce, se semmi. Az a sok ember, bűz volt mindenfelé. Mindenki ott végezte a dolgát, tisztálkodni nem lehetett. Aki meghalt nem ám eltemették! Volt egy olyan hídféle, azt megnyomták, oszt be a Dunába. Férfiak, nők, gyerekek egybe. Magyar katonák vigyáztak ránk, de akik letartóztatták az embereket, azok csendőrök voltak. ( ) Nehezen teltek a napok. Csak vártuk az egyiket a másik után, hogy mikor ölnek meg. Hosszú volt egy nap. Olyan hosszú, mint most egy hónap. A saját rongyainkban voltunk. Naponta egyszer kaptunk enni délben. Akinek gyereke volt, kisebb nagyobb, ezeket megválogatták. Akinek nem volt gyereke, azokat vitték el. Marhavagonokkal szállították őket Komáromból tovább. Összegyűlt négy-ötezer ember, akkor szállítottak. Előtte való nap szállítottak, hogy én odakerültem. ( )”

Raffael Ilona visszaemlékezése: „Negyvennégyben, mindenszentek napján jöttek értünk a csendőrök Adacsra. Névösszeírást tartottak: a férfiakét 16 évestől egészen 60 éves korig, a nőkét 16-tól 40-ig. Tizenhat éves voltam. Öt családot vittek el. Mind a rokonaim voltak, a nagybátyáim. Azt mondták, cukorrépát szedni visznek Hatvanba. Nem mondták, hogy kivisznek minket Németországba, vagy valami. Elmentünk Hatvanig, és ott egy zsidó templomba zártak minket. Onnan Komáromba mentünk, itt meg a város börtönébe zártak be. Itt a férfiakat elkülönítették a nőktől, és elvitték őket valahová Németországba. Az asszonyok és a lányok előbb Ravensbrückbe, majd Dachauba kerültek. Ravensbrückben a holtak hamvait gereblyéztük. Mi a zsidókkal laktunk együtt, lengyel, német, magyar és orosz zsidókkal. Ahogyan nekik, nekünk is tábori öltözékünk volt és facipőben jártunk. A németek levágták a hajunkat. A ruha ujjába be kellett varrni annak a barakknak a számát, ahol laktunk. Az enyém a 19-es volt. Sok nő és fiatal lány meghalt Ravensbrückben. Azt, hogy mennyien, nem tudom pontosan megmondani. A katonák végeztek azokkal, akik nem bírtak dolgozni. Amikor az oroszok már közelebb voltak, akkor a németek arra kényszerítettek, hogy gyalog menjünk Dachauba. Az úton mindenkit megöltek, akik nem bírták a fárasztó gyaloglást. Dachauba reggelig várnunk kellett. Vert minket a havas eső. Volt velünk olyan asszony is, akinek picije volt, még hónapos se. Verte azt is az eső, hó. Két ilyen pici is meghalt reggelre. Akkor kopaszra nyírtak mindenhonnan, ahol csak szőr volt, adtak ilyen fapacskert a lábunkra, meg egy vékony szoknyát és kabátot. Abban teleltünk ki. Reggelre feketekávét adtak minden nélkül. Ebédre krumplihajat. Vacsorára megint feketekávét. ( ) Ott ütött ki a fej- és hastífusz a halottaktól. Abban haltak meg rengetegen. A hastífusz egy jó hét alatt kisöpörte a népet a lágerbul. Három nap alatt megölt majdnem mindenkit. Ha valaki meghalt, ki kellett vinni a fürdőbe. Csak másnap szállították el. Ha volt cigány halott, azt a cigánynak kellett kivinnie. Együtt voltunk, de ha halott volt, akkor a cigány vitte a cigányt, magyar a magyart. ( ) Kegyetlenek voltak. Reggel négykor ébresztő. Ha nem tudtál rögtön leugrani a priccsről, ütöttek-vertek. Volt olyan is, aki nem tudott már megmozdulni. Azt agyonverték. Abban a hidegben mezítláb kinn állni sellappelen. Mi, cigányok még jobban szokva voltunk a mezítlábhoz, de az úri nők lába elfagyott a hóba, mire bemehettünk. Sok asszonyt ütöttek agyon, mert odaszólt, hogy miért csináljátok ezt. ( ) Rengeteg sokan próbálkoztak megszökni, de elkapták őket. Akkor kiállították az összes lágert, úgy mutatták, hogy meggyilkolják a próbálkozókat. Felakasztották vagy agyonlőtték. Vagy annyit verték, még meg nem halt. Ott csak asszonyok voltunk, de nem számított semmit. Meg volt vagy ötven gyerek. Ha az anyjukat kihajtották dolgozni, két nőt fogtak be, hogy éppen csak a szart türüljék fel alattuk. De hát szopós volt a legtöbb, sokszor volt olyan, mire hazatért az anyja, a gyerek már halott volt. Se enni, se szopni nem kaptak, nem törődtek velük. Rengeteg cigány gyerek halt meg. Azokból nem került egyetlen egy se haza. Ott haltak meg mind. Nem volt kegyelem. A dachaui táborból az oroszok szabadítottak meg.”

Nógrádi Dezső feleségének visszaemlékezése: „Szemben a mi barakkunkkal volt egy másik barakk telezsúfolva cigányokkal. Őket nem választották el egymástól, s mi irigykedve néztük, lám ők együtt maradhattak. És egyszer hajnalban, még rágondolni is borzasztó, sikolyokra, ordítozásra, ütlegelés zajára ébredtünk. A cigányokat lökték fel a teherautókra és ezek a szerencsétlenek sikoltoztak, kiabáltak, jajgattak, és mondták, üvöltötték: Látjátok, ezek az átkozott németek mit csinálnak velünk? Gázkamrába visznek mindannyiunkat! S mikor pirkadni kezdett és minket kizavartak az Appelplatzra, ahol szinte ruhátlanul, cipő nélkül, összebújva reszkettünk, láttuk, hogy a szemben lévő barakksor, ahol a cigányok voltak, teljesen üres, csak a krematórium kéménye ontotta a füstöt, néha még lángot is lövellt ki a kémény... Sokan közülünk sírtak, én csak magamba roskadva halkan imádkoztam, s irigyeltem a cigányokat. Nekik már jó - gondoltam -, nem tudnak semmiről, és legalább együtt mehettek a halálba, szülő, gyermek, testvér. Ránk még ki tudja, mi vár, mennyi éhezés, megaláztatás, s azután nekünk is ez lesz a vég ”

Idézet egy Wehrmacht tiszt jelentéséből: „A zsidók agyonlövése egyszerűbb, mint a cigányoké. Meg kell hagyni, a zsidók nagyon fegyelmezetten mennek a halálba: nyugodtan állnak. Ezzel szemben a cigányok sírnak, ordítanak és állandóan mozognak, még akkor is, amikor már az agyonlövés helyén vannak. Sőt, előfordult, hogy közülük némelyek a sortűz elől beugrottak a verembe és megpróbálták halottnak tetetni magukat. Mindez az osztagom katonáira eleinte nem tett különösebb hatást. De a második napon már kezdtek jelei mutatkozni, hogy egyikük-másikuknak nem elég erősek az idegei ahhoz, hogy hosszabb időn át részt vegyenek agyonlövésekben. Nekem az a személyes megfigyelésem, hogy akció közben nem lesznek úrrá rajtam lelki gátlások: ezek csak akkor kezdenek jelentkezni, amikor néhány nap elteltével esti nyugalomban elgondolkozunk a történtek felett.”

Egy fiatal cigánylányt barátaival együtt vittek el a répaföldről a komáromi táborba, majd onnan Dachauba. Érdekes visszaemlékezést tett a hazajutásáról: „És aztán elkezdtem gyalogolni, haza akartam menni, mert teljesen egyedül voltam. Voltak járművek, amik Magyarország felé mentek, de nem engedtek fel rájuk, mert azt mondták, hogy azokat csak zsidók használhatják. Szóval gyalogolni kezdtem, néha felvett egy-egy kocsi, ha épp arra haladt egy.”

A Grábler-tavi vérengzést mindössze ketten élték túl a 130 emberből. Az 1946-os népbírósági per állapította meg ezt a számot, de a pontos adatok itt sem ismertek. A „Falat” becenévre hallgató, 14 éves Raffael Margit, és az akkor 40 éves Lakatos Angéla, aki ott minden hozzátartozóját elvesztette: anyja, apja, testvérei és gyerekei is mind ott vesztek: „Kaptam nyolc lövést karban, a lábamba, az oldalamba, ide is, meg a combomba is. Nyolc helyre. Én csak benn feküdtem a gödörben: nem mozogtam.”

És hogyan szórta szét a második világégés az addig összetartó és összetartozó cigány családokat? Példaként említek egy badacsonytomaji, 21 fős családot. A háború alatt 5 fő eltűnt, 4 főt Komárom mellett végeztek ki, 8 személy lengyel és cseh koncentrációs táborokban végezte, és mindössze 3 fő tért haza, akik közül pedig ketten Dél-Zalába – Galambokra és Szepetnekre – házasodtak.

1972-ben a Cigány Világszövetség párizsi kongresszusán határozatot hoztak, mely alapján a cigány holokausztot nemzetközi emléknappá nyilvánították. A szervezet azt is kezdeményezte, hogy augusztus 2-án, délben, egyperces csenddel emlékezzenek meg a holocaust cigány áldozatairól. Erről az eseményről a világ számos országában megemlékeznek. Az emléknapon az auschwitz – birkenaui koncentrációs táborok területén koszorúzást, Magyarországon virrasztást és megemlékezést is rendeznek az áldozatok emlékére. Hivatalosan Budapesten, Nagykanizsán és Salgótarjánban, illetve Nagykanizsára horvát és szlovén cigányok is érkeznek emlékezni a „pharrajimos”-ra. Budapesten az Országos Cigány Önkormányzat székháza falán elhelyezett emléktáblánál, valamint a IX. kerületi Nehru parkban, a holocaust cigány áldozatainak emlékművénél tartanak koszorúzást és megemlékezést. A Holocaust Emlékközpont Páva utcai székhelyén, az Áldozatok Emlékfalánál pedig gyertyákat gyújtanak a meggyilkoltak emlékére.

Nagykanizsán az 1990-es évek legelején még 3 roma-holocaust túlélőről tudunk biztosan, mára azonban már senki sem él közülük.

Egész világ ellenségük – cigányok Európában és a Dél-Dunántúlon 4. rész -->