Elvesztett gyermekkor

Az osztrák televízión kívül Natascha Kampusch interjút adott a News Magazin kiadójának, Alfred Wormnak és Annika Fischernek, a Westdeutsche Allgemeine Zeitung (WAZ) tudósítójának: beszámolt megpróbáltatásairól, a szökéséről és a terveiről. Lapunkban az interjú szerkesztett változatát közöljük.

Elsőként azt kérdezték Nataschától, hogyan érzi magát újra szabadon?

– Eltekintve attól, hogy azonnal megfáztam és elkapott egy nátha, most elég normálisan. Nagyon hamar visszataláltam az életbe. Bámulatos, milyen gyorsan ment. Most más emberekkel lakom és élek együtt – és nincsenek nehézségeim.

– Itt olyan fiatal emberekkel találkozik, akiket terápiásan kezelnek.

– Gyorsan kiismertem magam. Ez nem utolsósorban azért nem volt nehéz, mert sok mindennel, amit itt átélek és látok, azonosulni tudok. Vannak öngyilkosságra hajlamos veszélyeztetettek és anorexiás páciensek. Én nagyon jól kijövök velük, mert a helyükbe tudom gondolni magam.

– Hogyan tudja magát beleképzelni az anorexiások helyzetébe? 
– Mert őket mindig kényszeríteni kell az evésre. A fogságom alatt én magam is időnként nagyon kis súlyú voltam.

– Akar beszélni erről a „fogságról”?
– Nagyon szeretem a szabadságot. Átitat a szabadság gondolata, s ez mindent megmagyaráz.

– Most ön előtt áll a szabadság. Mik a tervei?
– Valószínűleg minden, ami lehetséges. Az én múltammal az ember csak a legközelebbre tervez: minden ellen be szeretném oltatni magam – legelőször is influenza ellen. Ahogy látja, teljesen elkapott a nátha, ami nem történt volna meg, ha kaptam volna ellene védőoltást. Ez tehát egy példa a jövőmre nézve.

– És a munkát illetően?

– Ebben a kérdésben teljesen nyitott vagyok. A pszichológiától kezdve az újságíráson át a jogig mindent el tudok képzelni. Mindig színésznő szerettem volna lenni, mert érdekelt a művészet. Szeretném pótolni az iskoláimat. Érettségizni, utána talán továbbtanulni az egyetemen.

– Milyen irányú tanulmányokat akar folytatni?

– Fogalmam sincs. Olyasmit, amit könnyen és gyorsan lehet elvégezni. Tulajdonképpen minden érdekel, és örökké kellene élnem ahhoz, hogy mindent megtanuljak. Jelenleg a médiatörvényt olvasom, de a kiegészítő szakok is érdekelnek. 

– Talán könyvet is akar írni? 
– Talán igen. De még nem tudom, valamikor is írok-e könyvet a történtekről. 

– Soha nem volt beteg az elmúlt nyolc évben?
– De igen. Egy nap szív- és keringési problémáim támadtak: gyors szívverés, heves szívdobogás, ritmuszavarok. Szédültem, nem láttam semmit, minden elmosódott körülöttem.

– És ilyen állapotban sem járt önnél orvos?
– Hogyan lett volna orvos a tömlöcömben? Tudom, a betegség annak a következménye volt, hogy túl keveset kaptam enni. Ma sok ember szívbeteg, valószínűleg egyszerűen azért, mert kevés az ennivalójuk. Szeretnék egy alapítványt létrehozni, amely segít az éhezőkön.

– Nagyon tiszteletreméltó ez a törekvése. De engedje meg, hogy visszatérjek a betegségére. Jól értettem? Nem kapott kezelést a szívproblémáira?
– Nem, sőt ő tovább bosszantott és szekált és cipeltette velem a küblit.

– Az „ő” alatt talán őt érti, „a bűnözőt”. Milyen érzéssel gondol az elmúlt nyolc évre?
– Újból és újból feltettem magamnak a kérdést, miért velem – a sok millió ember közül kifejezetten velem – kellett ennek történnie. Mindig

arra gondoltam: biztosan nem azért jöttem a világra, hogy hagyjam magam bezárni és az életemet teljesen tönkretenni. Kétségbe vagyok esve emiatt az igazságtalanság miatt. Mindig úgy éreztem magam mint egy szegény csirke a tojóketrecében. Önök biztos látták a televízióban és a médiumokban a tömlöcömet, tehát tudják, milyen kicsi volt.

– Soha nem tudta elhagyni a tömlöcét?
– De igen, mindennap fent voltam és csináltam vele valamit. Olyan egészen mindennapi apróságokat. De azután azonnal megint leküldött. Aludni. Élni. Ha el kellett mennie napközben. Újra és újra le kellett mennem ebbe a tömlöcbe. Különösen akkor volt rossz, amikor látogató jött vagy az édesanyja érkezett a hétvégére.

– Ön pedig egész hétvégén át ebben a szűk kis helyiségben volt?
– Igen, de idővel egyszerűen megszokja az ember. Időközben elég szívesen voltam egyedül. Választhattam, egyedül vagy az ő társaságában lenni. Ezek nem túl elragadó alternatívák. De nem akarok erről többet mondani. Ne beszéljen velem olyan sokat Priklopil úrról, mert ő itt már nem tudja magát megvédeni. Tehát nincs értelme, ha olyan nagyon elmélyülünk ilyesmiben. Szegény Priklopil asszony biztosan nem szeretné, ha a nyilvánosság olyan dolgokat olvasna az újságban a fiáról, amikhez senkinek – talán csak a rendőrséget kivéve – nincs köze. Egy halottat szidalmazni, mindenekelőtt az anyja miatt is, nem szép. 

– Tiszteletben tartjuk a kívánságát. Szeretnénk önnel a szökéséről beszélni, ez önt – és csak önt – illeti. Spontán jött vagy tervezte?
– Az utóbbi. Már tizenkét évesen vagy körülbelül ebben a korban arról álmodoztam, hogy 15 évesen – vagy egyszer valamikor, amikor elég erős leszek hozzá – kitörök a börtönömből. Semmit sem kockáztathattam azonban, legkevésbé egy szökési kísérletet. Ő nagyon súlyos paranoiában szenvedett és krónikusan bizalmatlan volt. Egy félresikerült kísérlet azt a veszélyt jelenthette, hogy soha többé nem jöhetek ki a tömlöcömből. Lépésről lépésre kellett biztosítanom a bizalmát. De megígértem magamnak, hogy soha nem hagyom figyelmen kívül a szökés gondolatát.

– Tehát szilárdan hitt önmagában.
– Igen, így van. Nagyon frusztráló volt a számomra, amikor megtudtam, hogy az emberek markolóval kutatnak utánam kavicsbányákban. A holttestemet keresték. Kétségbe voltam esve, amikor az volt az érzésem, hogy engem, az élőt már leírtak. Ez maga volt a reménytelenség: Meg voltam róla győződve, hogy többé már senki sem fog keresni és ezért soha nem találnak meg. Kezdetben még bíztam abban, hogy talán a rendőrség vagy valaki más megtalál, hogy talán valaki látta a tettest és összefüggésbe hozta az eltűnésemmel. Vagy hogy valamilyen nyomok felbukkannak, vagy az esetleges cinkosok mondanak valamit.

– Cinkosok? Vannak cinkosok?
– Ezt még nem lehet biztosan tudni, de úgy gondolom, nem voltak.

– Hogyan dolgozta fel a magányt?
– Nem voltam magányos. Reménykedtem és hittem a jövőben. Valamikor.

– Ha az embernek egy lyukban kell éveket eltöltenie, milyen gondolatai támadnak?
– Voltak rossz gondolataim is. De nagyon tisztelem az életet, ezért nem lennék képes gyilkosságot elkövetni. De ebből láthatja, mennyire kínlódik az agy, ha megoldást keres. Újból és újból a logisztikai lehetőségeket kerestem. Először maga a szökés és utána az, ami következik. Egyszerűen szaladjak Strasshofban az utcán, kiabáljak, vagy keressem fel a szomszédokat? Még az is megfordult a fejemben, hogy egy szökés után világhíres lennék, és mit kellene tennem, hogy a médiumok ne eredjenek azonnal a nyomomba, hogy egy ideig egyedül élvezhessem a szabadságom pillanatait.

– Ez a víziója nem teljesült.
– Tényleg nem. Sőt, erre az esetre fel is írtam magamnak, hogy hány interjút fogok adni és mennyi időt kellene rááldoznom. Megfordult a fejemben néhány dolog, amelyek akkor foglalkoztattak.

– A szökésre volt terve?
– Nem, az teljesen spontán történt. Hátul a kertkapun rontottam ki, és szédülni kezdtem. Először éreztem, hogy milyen gyenge is vagyok. Ennek ellenére összejött: mindent együttvéve a szökés napján jól voltam. Lelkileg és testileg egyaránt, nem voltak szívproblémáim sem. Akkor szaladtam ki a kertkapun, amikor láttam, hogy épp telefonál. Pánikszerűen a hobbikertes település felé vettem az irányt és embereket szólítottam meg. Hiába, mert nem volt náluk mobiltelefon. Így aztán egyszerűen átugrottam különböző kerítéseken – olyan pánikban, mintha egy akciófilm lenne. Majd megláttam egy nyitott ablakot, valakit egy konyhában. Megszólítottam a bent lévő nőt és kértem,

hogy hívja a rendőrséget.

– És kijöttek azonnal?
– Igen, de sokkal jobb lett volna, ha a nő hagyott volna engem telefonálni, mert én rögtön tudtam volna a rendőrség megfelelő osztályát hívni.

– Ennyire megtervezett mindent?
– Nem, nem volt megtervezve. De már mérlegeltem. Különbség van a tervezés és aközött, hogy az embernek van már valamiről fogalma.

– Térjünk vissza a szökésre. Tehát már a rendőrség ott volt...
– ...és az asszony, aki kihívta őket, még mindig ott állt. A rendőrök egyre csak a nevemet kérdezgették, én pedig azt akartam, hogy az asszony menjen vissza a házba. Féltem, hogy ha „ő” észreveszi a szökésemet, megöli a nőt.

– Korábban megfenyegette önt?
– Igen, de attól nem féltem. Szeretem a szabadságot, és számomra a halál a végleges szabadságot jelenti. A „megváltást” – tőle. Azonban mindig azt hajtogatta, először a szomszédokat öli meg, ha én segítséget kérek, utána engem, majd végül saját magát. 

– Ezt véghez is vitte.
– Igen, és ezzel nemcsak engem és H. urat, aki őt kivitte a pályaudvarra, hanem a mozdonyvezetőt is gyilkossá tette. Én ugyanis pontosan tudtam, hogy meg fogja ölni magát. Előre tudtam a halálát. A szökésem pillanatában tudatában voltam annak, hogy öngyilkos lesz. Szóltam a rendőrségnek is, de amikor megtalálták az autóját, ő már a vonat elé vetette magát.

– Mikor szerzett tudomást erről?
– A következő napon, a rendőrségen, pedig el akarták hallgatni előlem.

– Sajnálta, hogy véget vetett az életének? Az ön számára az öngyilkossága...
– ...egyszerűen pazarlás volt. Senki se ölje meg magát. Még olyan sok információval szolgálhatott volna nekem és mindenekelőtt a rendőrségnek, amelynek most nélküle kell egy komplex tényállást rekonstruálnia. De ne beszéljünk tovább Priklopil úrról.

– Kap felvilágosítást a rendőrségi nyomozásról?
– Igen, persze, ha akarok. Megkapok mindent, akár a boncolási jegyzőkönyvet is.

– Beszélne a magányáról?
– Igen. Természetesen a szociális életem kátyúba jutott. Szükségem lett volna emberekre, állatokra. Szomorú voltam, hogy egyik sem adatott meg. De nem éreztem magányosnak magam, mert sok időm volt arra, hogy önmagammal foglalkozzak. Megtanultam hasznosítani az időmet.

– Mivel?
– Olvasással és munkával. Segítettem neki felépíteni a házat.

– Ön is részt vett az építkezésben?
– Igen.

– A cellát mégis börtönnek érezte?
– Be voltam zárva. Soha nem értettem, miért vagyok bezárva, holott nem követtem el semmit. Normális esetben csak bűnözőket zárnak be.

– Soha nem hadakozott a sorssal emiatt?
– Nem. Rögtön az elrablásom után kérdezgettem ugyan magamtól, hogy milyen bűnt követhettem el, hogy talán vétettem Isten ellen. Nem is tudom. Nagyon dühös voltam és kétségbe voltam esve. A kis cellában klausztrofóbiás állapotba kerültem, tényleg rettenetes volt. Őrülten aggódtam a családomért, vajon most mit gondolhatnak és milyen félelmeket élhetnek át? Ugyanakkor nem is tudtam, hogy mi fog történni, mit csinálnak velem, vajon megölnek-e? Kezdetben több tettesre gondoltam, és féltem a haláltól. 

– Még most is fél?
– Lehet, hogy a félelem visszatér.

– Hisz Istenben?
– Hát igen, de ez nagyon ambivalens: talán egy kicsit.

– Imádkozott közben?
– Igen, eleinte. Később már nem. Szinte hihetetlen, de ő, a tettes is imádkozott.

– Beszélt egy kutyáról, amely nagyon hiányzott önnek az elmúlt évek alatt.
– Nem kutya volt – a macskáim hiányoztak rettenetesen. És a nagyszüleim. Mindig azt éreztem, hogy soha nem látom viszont őket. Az apai nagymamám és az anyai nagypapám időközben elhunyt. Más rokonaim, például a nagynénéim is meghaltak.

– Milyen a viszonya a szüleihez?
– Nagyon jó. Szeretem a szüleimet. Felröppent az a híresztelés, hogy vita van köztünk. Ez nem igaz. Most éppen olyan sok a tennivalóm, nincs időm arra, hogy nekik szenteljem magam. Utána azonban az örökkévalóságig lesz időnk egymásra.

– Hogy érzi magát most? Még mindig fáj a feje?
– Már nem, de nem vagyok túl jól: ég a szemem, folyamatosan köhögök, és ez nem illik egy interjúhoz. Remélem, hogy amikor a tévések jönnek, nem fogok elájulni.

– Mit fog konkrétan csinálni a közeljövőben?
– Mondtam az édesanyámnak, hogy utazzunk el. Még nem tudom ugyan, hogy hova – de szeretném. Szívesen elmennék vonattal Berlinbe is. Tulajdonképpen számomra az odautazás a fontos.

– De hiszen egész Ausztria az ön lábánál fekszik.
– Ez igaz, de én Londont is szeretném látni. Vagy New Yorkot, de ezek a biztonsági intézkedések az idegeimre mennek. Tudom, nagy utakra még nem vállalkozhatok. Tartok a súlyos betegségektől, amik megfertőzhetnek.

– El tudja képzelni, hogy valamikor találkozik az egykori barátnőivel?
– Igen, persze. Egyik óvodai barátnőm már jelentkezett nálam, vele biztosan találkozom. Igen – találkozni fogok barátokkal és emberekkel általában, s ennek örülök. Nagyon sok levelet kaptam olyan emberektől, akik osztoznak a sorsomban.

– Válaszolni fog minden levélre és egyéb postára?
– Igen. Olyan sok levelet kaptam, hogy azon gondolkozom, berendezek számukra egy külön szobát.

– Mondja el, hogy személyesen önnek mi nagyon fontos.
– Két tervem van. Az egyik a mexikói nőket érinti, akiket elhurcoltak a munkahelyükről, elraboltak, a legbrutálisabban megkínoztak és megerőszakoltak. Szeretnék kiállni amellett, hogy ilyesmi soha ne történhessen meg. Segíteni akarok az afrikai éhezőkön is, mivel a saját tapasztalatomból tudom, hogy mi az éhezés, s mennyire megalázza az embert. A legfontosabb: mindenkin segíteni szeretnék, akivel az történt, ami velem.