Állatvilág

2008.10.31. 05:08

Ez lett a vesztünk

Gyerekkorom egyik traumája volt, amikor megtudtam, hogy a húsleves abból a tyúkból készült, amelyik a szívem csücske volt, s amelyik mindig átszökött a szomszédék kertjébe.

Dallos Zsuzsa

Dédnagyanyám levágta a vasárnapi ebédhez, hogy ne maradjon szégyenben, ne kapirgálja ki a szépséges mályvákat, a megfáradt lábú Ica néni lelkének karbantartóit. Szerettem leszopogatni a lábakat és a tyúkok nyakát, ám attól a vasárnapi ebédtől többé soha nem volt kedvem a szárnyasokhoz. Pedig öreg dédszülém nagyszerűen főzött, az összes lakodalomba kérték főzőasszonynak. Ereje már nem nagyon volt szegénynek, mert özvegyen nevelte öt gyerekét, férje odamaradt Isonzónál. De ez nem volt elég, a sors még egy nagyot csapott rajta: eltemette saját lányát, így kénytelen volt vejéhez költözni, legyen, aki gyámolítsa az öt árvát, kik közül a legkisebb a tragédia idején karonülő volt. 

Gyermekségem idején még nem volt divatban falun a dédi megszólítás, pedig kedves, törékeny alakjának kijárt volna. Dédmamám lelke is szép volt, mindenkihez volt néhány szívmelengető szava. Még az állataihoz is. Szakajtóval a kezében úgy ment minden reggel a tyúkólba kiengedni az aprónépet és összeszedni a tojásokat, hogy egyenként a nevükön szólította a tyúkokat. Na, így lett az én kedvencem Manyi és Rozi. Még sárga pihés kiscsibe korukban. Az anyjukat nem tudták olyan gyorsan követni, folyton lemaradtak a többi-ektől, gyakorta a begyükre estek vagy letottyantak a fenekükre. Ezért aztán a kotlóstól mindig kaptak a fejükre, a többiek pedig elkergették őket a dara és az apróra vágott zöld keveréke mellől. Ráadásul egyikük nyaka kopasz is volt, amin olyan mulatságos volt pici feje.  Ő lett Manyi. A másik már aprónak is fekete foltos volt, ő lett Rozi. A magam nyolc évével rosszul viseltem, hogy az anyjuk igazságtalanul bánik velük, rá-adásul testvéreik is kitaszítják őket maguk közül, ezért azután magam szórtam eléjük az ebédnek valót. Bizonyára nem a hangom ismerték föl, amikor odaszaladtak hozzám, pedig nevükön szólítottam őket, hanem egy idő után kialakult bennük a reflex, tudták, most jön az étel és aki megvédi őket, de még olyan is előfordult, hogy nem az anyjukat követték, hanem engem. A sárga pelyhek barna és fekete színű tollá keményedtek, mire vége lett a nyári szünetnek. A következő tavasszal alig  ismertem rájuk a tyúkok között, de azért a kopasz nyak és a fekete szín segített. Dédnagy-anyám Manyi és Roziként hívta őket, én viszont hiába tettem eléjük a kedvencüket, a morzsolt kukoricát, már rám sem hederítettek. Próbálkoztam még nyáron is, de már elszoktak tőlem, mi több, Manyika valami érdekesebbet talált a szomszédban. Ez lett a veszte. És az enyém is, aki képtelen voltam kedvencemből falatozni. Húst azóta sem eszem. 


Olvassa el online felületünkön a Kedvencek a ház körül rovat korábbi cikkeit, melyeket közösségi portálunkon, az enteón is megtalál, ahol hozzászólhat a leírtakhoz, elmesélheti a saját történetét, s megmutathatja kedvencét is. 

Ezek is érdekelhetik