A bányászok már feljöttek a mélyből (jegyzet)

Miért jött? Annyi derült ki, szeretné, ha a pénzünkből az ő befektetési ajánlataiba tennénk valamicskét. A társalgás ezen pontjain hamar túlestünk, mivelhogy fölös pénzünk úgyszólván nincsen, szóval ezzel nincs gond. Azzal már inkább, hogy lesz-e nyugdíjunk. Hiszen a hazai foglalkoztatási metódus ezer színben játszott az elmúlt 15 évben, ember legyen a talpán, aki majd kiszámolja, mennyi jár nekünk vissza öreg napjainkra abból, amit 30-40 évig fizettünk az államnak, megkérve őt arra, őrizgesse, amíg mi még robotolunk a magunk, a gyerekeink és az adóhivatal megélhetése érdekében. 

Sejtem, hogy az osztás-szorzás végén a „kevés” szó lesz a leggyakoribb, amit az állam édesanyja után emlegetünk majd. De ez még messze van. Úgyis kitolják a nyugdíjkorhatárt az emberi élet legvégső határáig, s akad a családban, aki eleve arra játszik, hogy kibabrál velünk és nem éri meg a nyugállományú éveket. A nyugdíj szó körül egyébiránt a napokban még a fent vázoltaknál is nagyobb a riadalom. Úgy néz ki, a magán nyugdíjpénztárak - tudták, hogy 1998 óta 2700 milliárd gyűjt össze ebben a megtakarítási formában? - egy időre kénytelenek lemondani a tervezett befizetésekről. Időlegesen. Na, akkor mi most állami-, önkéntes-, magán-, vagy mibe is fizetünk? Úszik-e az, vagy sem? Meg kellett volna kérdezni az alkusztól, a kötvényeken bajosan igazodik el a magamfajta bölcsész.

Jó, ha a vásárláskor tudom követni az árakat. Ja, a bevásárlóközpontok is idegesek, mert őket is megkérik, adjanak többet a nyereségükből, míg gatyába rázza magát kis hazánk. Ha nem akarnak, el lehet menni innen, olvasom vérmes internetes laikus kommentárokban. Tartok tőle, nem a távozás az első gondolatuk, hanem az, hogy pöttyet majd megemelik az árakat. Nagy ügy, legfeljebb nem megyünk hozzájuk, hanem a magyar kisboltokba. De hát őket eddig se „haragszomrád” okán kerültük, hanem épp az áraik miatt. Sajna, annyi nem lapult a bukszában, hogy az általuk forgalmazottat - ami korántsem csak hazai! -  tegyük a vasárnapi asztalra.

De legalább épp vasárnap ne foglalkozzunk a nyugtalanító hírekkel, ajánlom az otthoni tömegbázisomnak.
Mi a jó hír? Lássuk csak: felhozták az összes lent rekedt chilei bányászt a föld alól, az egész világ könnybe lábadt szemmel figyelte a frappáns mentést. Aztán szerencsére az a fránya iszapos gát sem omlott le mégsem. Eddig. Ennyi. Ennyi? Valahogy október közepére kicsit többet vártam.