Szekeres Emil alkot, nem akarja önmagát fényezni

– Előrebocsájtom: nem szeretek a festményeimről beszélni. Inkább nézze meg őket! Akkor mindent megtud rólam.

– Emil bácsi, láttam az alkotásait. Tudja, az újságba nem tehetünk „csak" festményeket. A képek mellé írnunk is kell. Viszont megígérem, nem azt körmölöm le, hogy ki mit gondoljon egy-egy művéről.

– Rendben. Hagyom, önállóan dolgozzon a keze. Ön is fest a tollával. Én ezt ecsettel teszem. Nekünk, művészeknek, szabad szellemben, ugyanakkor tudatosan kell tevékenykednünk. Ígérje meg, végül jó lesz az összkép.

Szekeres Emil Nagykanizsán élő festőművésszel rendhagyó módon elegyedtünk szóba. De volt miről faggatni az alkotót. Az egykori munkáscsalád sarja a második világháború viszontagságos évei alatt kezdett művésszé cseperedni.

– Akkor tájt nem ment csodaszámba – mint ma – ha egy gyerek ügyesen rajzolt. Egyszerűen szerettem ceruzát fogni a kezemben. Idővel, no és a háború elmúltával, már tudatosan készültem művészeti pályára. Pontosabban, hogy hivatásos festőművész leszek.

Az '50-es években több, úgynevezett szabadiskola volt szerte az országban, ahol festészetre, rajzra okították a remek kézügyességű gyerekeket. Szekeres Emil ilyen intézményben nevelődött, Kaposvárott. Aki efféle iskolába járt, annak egyenes út vezetett a Magyar Képzőművészeti Főiskolára.

– A képzés hat esztendeje alatt mindvégig neves tanáraim voltak: Barcsay Jenő, Kmetty János, Bernáth Aurél, Szőnyi István. Nem csak maradandót alkottak. Ők abban voltak különlegesek, hogy saját stílusuk volt. Nem másokét vették át. Sok más mellett ez az, amit legjobban megtanultam tőlük. Tanítómestere mindenkinek van, volt és lesz is. Akarva-akaratlanul magunkba szívjuk mesterünk tudását. Az más kérdés, hogy mennyire tud valaki ettől függetlenedni s egyénit alkotni – vélekedett Emil bácsi.

A képzés befejeztével, akik kiléptek a szakirányú főiskola kapuin, zsebükben a diplomával, automatikusan egy művészeti alap tagjai lettek. Leegyszerűsítve: volt hivatalos munkahelyük a festőknek, grafikusoknak, ami – ha nem is „nyóc" órában –, de biztos megélhetést nyújtott számukra. Ennek a „szervezetnek" galériái, üzletei voltak, amik abból tartották fenn magukat, hogy forgalmazták a művészek munkáit. Az alkotók pedig „termelték" a kor kívánalmainak megfelelően a csendéleteket, tájképeket.

– Ez adta a betevőt. Ennek ellenére sem álltam be a festmény-tömeggyártó művészek sorába. Hisz akkor is bő egy hónapig tartott, míg elkészültem egy művel.

A rendszerváltásig nem is volt gond Emil bácsi szerint azzal, hogy nem volt formális „állásuk" a művészeknek. Azonban az említett alapot felszámolták, sok galéria megszűnt. Az alkotóknak lobbizniuk kellett önmagukért.

– Ebben ügynökök is segítettek. Felkutattak minket, elvitték a képeinket, végül eladták. Így ment a nyugdíjazásomig. Abban szerencsés vagyok, más kiegészítő kereset után nem kellett néznem soha. Az alkotásból éltem. Egyébként ma sem tétlenkedem. Párhuzamosan öt-hat képen dolgozom. Általában olajfestéket használok, de a pasztellt is szeretem. Álljunk meg fél percre! Megmondtam az elején: a festményeimről nem szónokolok.

– Akkor átveszem én a stafétát – válaszoltam.

Végignézve jó pár, egymástól elkülöníthető alkotói korszakban született Szekeres Emil-festményt, több közös vonást vélek felfedezni bennük. Mindegyiken felsejlik a természet és a misztikum kettőssége – erre a művész is helyesel. Elvonatkoztatott, korántsem valóság formák a képeken. Amik olyan árnyalatokban pompáznak, mintha a színek össze lennének mosva, egymáson, több rétegben. A hozzáértők ezt a különleges színvilágot „Szekeres-félének" nevezik. Vannak olyan művei, melyekről a politika köszön vissza, de a háborúval és az érzéki női lélekkel is lehet találkozni a „sohasem evidens" festményeken. Gondolatmenetemben hirtelen félbeszakít Emil bácsi.

– A szívnek szólnak a munkáim. Nem az értelemnek. Akkor miért gondolkodik azon, melyik mit jelent?