Kultúra

2014.09.05. 14:25

110 éve született Zalaegerszegen Keresztury Dezső

Saját magát „örök kíváncsiként” jellemezte, mi leggyakrabban a „zalai polihisztor” állandó jelzővel illetjük. A kettő nem csak összefér, de egyikből következett is a másik.

Magyar Hajnalka

Keresztury Dezsőre (1904 – 1996) igazak a fentiek, akinek 110 évvel ezelőtti világrajöttét ünnepli a szülőváros. És nem csak most, hiszen a Keresztury emlékév eseményei még jövő januárig tartanak. 1904. szeptember 6-án látta meg a napvilágot a mai Mártírok útja 2. szám alatt, az épület falán csütörtökön avatták fel Németh János Kossuth-díjas keramikusművész domborművét.

„Itt a helyünk: szemeinkben a távol éggel/ Az itthoni föld fészkire szállni alá” (Keresztury)

Az eseményt konferencia követte, ennek előadói közül szólítottunk meg néhányat, hogy érzékeltessük „Dezső bátya” egyéniségének sokszínűségét.

– Keresztury Dezsőnek több otthona volt, Zalaegerszeg mellett a Balaton-felvidék, s benne Nemesgulács is igen sokat jelentett neki – mondja dr. Cséby Géza irodalomtörténész, aki Keresztury magyar tengerhez fűződő vonzalmát választotta témául. 14 éves volt, amikor a család Nemesgulácsra költözött. Az ifjú ebben az időben lett félárva (édesapja, aki 1915 és 1918 között Zalaegerszeg polgármestere volt, önkezével vetett véget életének), de a tragédia mellett rengeteg más impulzus is érte fogékony elméjét.

Dr. Cséby Géza költő, műfordító

– Felnőttként is rendre visszajárt a régi családi kúriába, az életét végigkísérte e tájhoz való kötődés. Nem csak versekben és prózában énekelte meg a Balaton szépségét, ahol csak tudott, harcolt a tájrombolás ellen, hogy az a panoráma, ami gyerekként beléivódott, megmaradjon. Tudós létére soha nem tartotta rangon alulinak az ismeretterjesztést. 1940-ben és 1960-ban is könyve jelent meg Balaton címmel, utóbbi egy rendkívül személyes bedekker, útikalauz e tájhoz. Ilyen szépséges, irodalmi szöveg talán azóta sem látott napvilágot a Balatonról.

Tucsni András dramaturg a színház felől közelített.

– A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházzal való kapcsolatáról sajnos meglehetősen kevés nyom maradt. Azt tudjuk, hogy 1986-ban megnézte a Ruszt József által színre vitt A bölcs Náthánt, s akkor a rendező megkérdezte tőle, nincs-e valamilyen darabötlete. Valószínű, hogy Ruszt e beszélgetés nyomán rendezte meg a következő évadban, ’87-ben az Egmontot, amit annak idején Keresztury fordított magyarra.

Tucsni András dramaturg

Mégpedig 1957-ben, amikor is Goethe év volt. Eredetileg a Faustot tervezte lefordítani, de a kultúrpolitika ezt nem engedte. Ehelyett választotta az Egmontot, amit persze szintén nem helyeselt Lukács György. Ennek ellenére megszületett a fordítás.

– Bemutatni azonban csak öt évvel később, 1962-ben sikerült, s azután sem játszotta senki a darabot, egészen az egerszegi premierig...– teszi még hozzá Tucsni András.

Dr. Fűzfa Balázs egyetemi docens (NYME) a hazai líra palettáján kereste Keresztury Dezső helyét.

Dr. Fűzfa Balázs docens

– Az ő költészete a posztmodern előtti utolsó pillanat, Babits és József Attila után, de még Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky előtt. Ez elsősorban a nyelvhez való viszonyából következik – magyarázza. – Keresztury rájött, hogy a 20. századi ember létezésének bonyolultságát már nem lehet a nyelv segítségével megragadni, ugyanakkor mégis a nyelv az egyetlen lehetőségünk arra, hogy tükrözzük a másik emberhez és önmagunkhoz való viszonyunkat. A 19. századi irodalom a történetmesélésen alapul, a 20. században azonban Adyval szólva „Minden Egész eltörött...” A nyelv legmagasabb rendű produktuma a költészet, akkor is, ha a 20. század összetettsége már kimondhatatlan általa. Verset muszáj írni, akkor is, ha nem olvassák. A költő létezésének lényege, hogy törekedjen szavakba foglalni a világegészt. Ezt tette ő is.

Németh János Kossuth-díjas keramikusművész ugyanabban az utcában látta meg a napvilágot, mint Keresztury Dezső, csak éppen 30 évvel később. Kapcsolatuk így csak felnőtt fejjel bontakozhatott ki, akkor viszont Dezső bátya haláláig tartott.

Németh János keramikusművész az utolsó fényképpel és az utolsó, neki címzett ajánlással (Fotó: Katona Tibor)

– 1971-ben nyílt egy nagy kiállításom a Műcsarnokban, ott találkoztam először vele – idézi fel a művész. – Ott volt még Borsos Miklós, László Gyula, Baktay Ervin, csupa nagy ember. Dezső bátya őszinte érdeklődéssel fordult a munkáim felé, hiszen őt is a gyökerekhez, az archaikus értékekhez való ragaszkodás jellemezte. Ettől kezdve ahányszor hazalátogatott Egerszegre, szinte minden alkalommal betért a műtermembe. Emlékezetes találkozásunk zajlott 1980. áprilisában, amikor Sinkovits Imre és Amerigo Tot társaságában érkezett. Sosem mulasztotta el, hogy valami kedves, szellemes, szimbolikus bejegyzést tegyen a vendégkönyvembe. Az utolsó találkozásunk halála előtt nem sokkal történt, 1996. februárjában. Szállingóztak a hópelyhek a sapkájára, készült is egy fénykép, amire azt írta: „Kedves Jancsi! Ez nem dió, de ebből egy kicsit enni igen jó. Tedd el emlékeid közé arcképemet, nem beszélek immár többé, nem lehetek példád, testem a földé, lelkem a tiéd. Szeretettel Dezső bátya...” Április 30-án Budapesten meghalt.

Ezek is érdekelhetik