Hegedűművészek párban

Családi jelenetbe csöppenek a zalaegerszegi zsinagóga társalgójában. Hárman ülnek egy asztalnál: egy bájos fiatal nő meséskönyvet forgat, kiskamasz lánya leckét ír, kisfia rajzol. Kokas Katalin Liszt- díjas hegedű- és brácsaművész bemutatkozásunk után jelzi, hogy nem ő lesz az interjúalany. Férjével, Kelemen Barnabás Liszt- és Kossuth- díjas hegedűművésszel a közeli kis irodában ülünk le beszélgetni hangversenyük e-lőtt, ami nem nagyon tetszik Gáspárnak, minthogy édesapja focizást ígért neki a délutáni próba utánra.

– Művészként, azonos hangszeren játszva előnyökkel vagy hátrányokkal jár az, hogy Önök házastársak is?

– Egy ilyen duókoncertre való felkészüléshez negatív feszültség, rossz érzés soha nem társul. Az elmúlt közös 18 évben már minden helyzetből sikerült előnyt kovácsolnunk, kimondottan kedvezőnek érzem ezt a mi páros szituációnkat, tudunk egymásnak segíteni, ha szükséges. Például van úgy, hogy valami miatt nincs kedvünk próbálni – akkor ezt megbeszéljük, és nem erőltetjük a próbát. Ha összevetem azzal, mikor egy kamaraegyüttessel, vagy zenekarral kell együttműködni, ott ez megengedhetetlen, és ahol sok ember van együtt, ott lényegesen több a lehetőség a feszültségekre is.

– Felesége – aki számos rangos díj tulajdonosa – egy nyilatkozatában azt olvastam, hogy a saját karrierépítése és családanyai szerepköre mellett arra is képes még ügyelni, hogy Önt is szolgálhassa, hogy a pályáján nyugodtan és szépen haladhasson. Hogy tudja megvalósítani ezt egy művész?

– Le vagyok nyűgözve attól, ahogy és amit csinál. Rendkívül igényes is, neki soha semmi nem elég jó, és mindent szeretne még jobban csinálni. Azt hiszem azonban, hogy ez általános – nemcsak a művészt, minden anyát , nőt, tanárt – érintő probléma, az élet nagy kérdése a görögök óta, hogy tudnánk jobban megfelelni mindenfelé. Elérkezik azonban az a pont, amikor szembesülünk erőink végességével, muszáj mérlegelni, és tudomásul venni, hogy ha kevesebbet markolunk, többet fogunk.

Kokas Katalin és Kelemen Barnabás a közelmúltban Zalaegerszegen rendezett koncerten. Fotó: Pezzetta Umberto

Az interjú e szakaszában kis ízelítő következik abból, hogy is lehet az ember koncert előtt interjút adó hegedűművész és apa egyidejűleg, minthogy Gáspár előáll azzal a kérdéssel, mikor is lesz az a focizás. A méltányos apai elterelő manőverek során megtudom, hogy a kisfiú nemrégiben a pécsi Kodály Központ színpadán a Paraszt kantáta első szólamát játszotta a papa kísérete mellett, kirobbanó sikerrel. Elméleti tudása sem elhanyagolható, mert édesapjához intézett kérésemre – beszéljen értékes hangszereikről – először ő reagál, közölve, hogy a hegedűnek négy húrja van, a vonót azt rendesen kell fogni, nem szabad kampózni, a hüvelykujjnak gömbölyűnek kell lennie.

– Mindketten mesterhangszeren játszunk, ami a magyar állam tulajdona. – folytatja a művész. – Ez nagyon nagy segítség számunkra, látjuk, hogy szenvednek más országokból származó művésztársaink a megfelelő hangszer beszerzésével járó gondokkal. Egy ilyen hangszer múltja is inspiráló, de a legfontosabb a hangjuk, ahogy szólnak, ahogy össze lehet olvadni velük. Nekem a vonóm is extra, de egy vonót nem az tesz értékessé, hogy tud-e valami olyat, amit semmi más vonó, hanem az, ha valami pici különlegeset tud az adott művésszel együtt. Ha megtalálja a hegedűt és a hegedűst, amitől kerekebb lesz az előadás, és jobban érzi magát a művész.

– Nagyon szerteágazó tevékenységet folytatnak. Mindketten brácsáznak is, tanítanak, mesterkurzusokat adnak, nagy sikerrel turnéznak szólistaként és kvartettjükkel a világ minden részén, Ön vezényel is – mi az, amit mégis kiemelne ezek közül?

– Talán a Kaposfest rendezvényét, amit ebben az évben már ötödször rendezünk meg augusztusban, és aminek kezdeményezője és művészeti igazgatója a feleségem. A kaposvári képviselő-testület egyöntetűen megszavazott, hat évre szóló támogatása és miniszteriális dotáció nélkül persze nem valósulhatott volna meg ez a fesztivál. A meghívott honi és külföldi művészek a legszélesebb korosztályt ölelik fel, együtt zenélnek a különböző nációk és generációk. A meghívás, a repertoár kialakítása, a helyszín, hogy ki kivel játszik, mikor próbál – ez már mind a feleségem pszichológiai érzéke révén jön létre. Szinte mindenkit személyesen és jól ismer. Az ő művészi és emberi kapcsolatai, hihetetlen energiái és aktivitása tették lehetővé, hogy előálljunk ezzel a merész tervvel, mikor a város, ahol felnőtt, Kaposvár-díjjal ismerte el őt.

– A fesztivál múlt évi, Mindenki másképp csinálja című programjában ön beállt Horváth Gyula bandájába, prímásnak.

– Otthon érzem magam ebben a műfajban. Személyesen nem ismerhettem, anyai nagyapámat Petris Pali cigányprímást, de a rádióból pici koromtól hallhattam felvételeit, és régi filmekből is láthatom micsoda művész volt. Csodálatosan hegedült, bárkinek is mutattam meg a hangfelvételeket, a világ vezető hegedűművészei – Isaac Sterntől Shlomo Mintzig – egyaránt a legmagasabb szintű művészetnek ismerték el zenéjét. Ez a múlt század közepéig dívott, elegáns, frakkos öltözetű éttermi cigányzene – nem az a mesterkélt, pitykés mellényes, ötvenes évekbeli feltámasztott – igazi hungarikum. Amitől a maga korában Liszt és Brahms is el volt ragadtatva – s ami kihalófélben lévő műfaj, vigyáznunk kéne rá.

– Az első kaposvári fesztiválon vendégük volt Joshua Bell a világhírű amerikai hegedűművész is . A You Tube-on megtalálható egy videó, ahol egy washingtoni aluljáróban hegedül a művész, de nem nagyon hatja meg az amerikaiakat Bach, nem méltatják különösen érdeklődésre a zenét, és őt magát sem látszanak felismerni. Ön – ugyancsak e médián követhető – nagyobb sikerrel járt Budapesten. A milliókat érő hangszerével állt ki a metróaluljáróba zenélni?

– Nem, nem, igyekeztem hitelesen, utcazenészként megjelenni, én is ugyanazt a Bachot játszottam, mint kollégám Amerikában, de valóban fel is ismertek, és sokan percekre meg is álltak – persze adakoztak is – szóval sikeres volt ez a kis akció, amit egy szociológus hallgató kérésére vállaltam el – a feleségem teljes támogatása mellett.

– Ön nagy sikert aratott szonátaestjével New Yorkban, a Carnegie Hallban, a négyéves múltra visszatekintő Kelemen kvartettjükkel pedig – hogy mást ne említsünk – Ausztráliában. Mit jelent ez önnek?

– Semmi különöset. Ugyanolyan fontos lesz számomra ez a mai koncert, bár talán kicsit önfeledtebb lehetek – nem teszek különbséget, nem is filozofálok ezeken. Visszatérni egy adott terembe – az már nagy nyomást jelent. Megfelelni egy korábbi produkció keltette elvárásnak, az már kihívás!

– Hogy látja a komolyzene helyzetét, félti-e, hogy elveszíti közönségét?

– Egyáltalán nem, úgy érzem, hasonló a klasszikus zene helyzete, mint Velencéé, ami több száz éve süllyed, a Szent Márk téren néha térdig ér a víz, de Velence mégis áll és virul. A komolyzenét sem féltem, persze ápolni kell,ne legyen kevesebb az énekóra, mint a mi időnkben.

– Van művészideálja?

– Inkább összerakni tudnám, több művészszemélyiségből, olyanokból, akik a dolgok mélységét keresték. Ha egy személyben kell gondolkodnom, akkor Székely Zoltán – Bartók neki írta hegedűversenyét – vagy Thomas Zehetmair, aki szólista, karmester, tanár, vonósnégyese van.

– És a feleségének?

– Nem tudom, mit mondana, mit gondolsz, ki a mama példaképe? – fordul az ekkor már fociról lemondott, beszélgetésünket hozzábújva hallgató kisfiától.

– Te papa!

Már elköszönőben vagyok, mikor a hegedűművész családi körben elismétli utolsó kérdésemet hegedűművész feleségének, s nem hallom, csak érzékelem a gesztusokból, hogy a kisfiú nem tévedett.

A zsinagóga melletti parkolóban aztán hamarosan hárman rúgják a labdát, a nagylány, Hanna, aki hegedűről hatévesen zongorára váltott, a lelkes hegedűs Gáspár és a Kossuth-díjas papa. A mama bizonyára elrendezi a társalgóbeli asztalon hagyott gyerekholmikat, s talán készíti a hamarosan kezdődő koncertre a toalettjét.