Utazás önmagunkhoz

Még közel a Magyar Kultúra Napja ünnepéhez, tekintsünk különleges és egyedi önmagunkra egy szokatlan és kevéssé reflektált szögből: miből tudható, hogy mi éppen magyarok vagyunk, zalaiak és kanizsaiak? Lackfi János költő nemrégiben megjelent két kötetében igazi elszántsággal teszi fel ugyanezt a kérdést, és maga alkotta tematika és életszerű helyzetek megidézésével csípős-fanyar, könnycsorgatóan mellbevágó humorral válaszol is. Például abból tudhatjuk – mondja –, hogy ha valami nem sikerül, 500 éve ugyanúgy rálegyintünk, hogy több is veszett Mohácsnál; ha meg valami végzetesen rosszul sikerül, akkor vérben forgó szemmel kiáltjuk: nekünk Mohács kell! És abból, hogy míg az angol búcsúzás nélkül távozik, a magyar távozás nélkül búcsúzik. Vagyis Lackfi megértő módon szembesít minket jellegzetes életformánk és világlátásunk egyediségével, mentalitásunk hungaricumaival.

Ezért egy elemet kiemelnék személyes „Milyenek vagyunk mi magyarok?" véleményhalmazomból. Különös és ambivalens viszonyunk van nekünk, magyaroknak, így a zalai és kanizsai embereknek is a saját kultúránkhoz, értékeinkhez és otthonunkhoz. Mert miközben mérhetetlen elszántsággal tudunk küzdeni az igazunkért, harcolni sajátunknak vélt hagyományinkért, országunk, tájaink és fővárosunk világon első számú és megkérdőjelezhetetlen szépségéért, kardot rántani a gulyásleves csípősségéért vagy kerítésszaggató borunk gasztronómiai csúcsaiért; közben telefirkáljuk a legszebb épületeinket, lesajnáljuk városainkat, szidjuk önmagunkat, mert senki sincs az utcán, miközben persze mi magunk sem. Folytonosan kijelentjük, hogy lakóhelyünk és országunk egy nagy nulla, vacak és semmirevaló, hogy miért jönne ide bárki is, itt nem lehet élni, miegymás. Individualizmusunk bizonyítottan a világ élvonalában van, és közben fé-lünk a vállalkozástól, a saját értékeink, érdekünk mellett való kiállástól, és nem hisszük, hogy magunk is tudunk értelmes újításokkal, ötletekkel és javaslatokkal a világ elé állni. Történelmi tapasztalatunk két egymással viaskodó lelkületet alakított ki bennünk: büszkék és egyben frusztráltak vagyunk, álmodozók és álomtalanok – egyszerre.

Az elmúlt években volt szerencsém Toszkánában járni, ahol a híres táj és kultúra csodálatos látványa egy bizonyos tájat juttatott eszembe: a zalai dombság repcesárga domborulatait, melyek között kicsiny és dolgos falvak húzódnak. Az általunk állandóan megemelt mérce túlságos magassága elveszi e táj és kultúra szépségét, árnyalatait és lágy formáit – a mi szemünkben. A látásmódunk végtelenhez igazított szintjéhez képest nem érzékeljük, hogy e kultúra valóban csodálatra méltó, tájaink és városaink élhetőek és számos lehetőséget rejtően gazdagok.

A nyáron, egy külföldi utazásból hazaérkezve, még turista szemmel láttam meg a városunkat. Igazán szép!